Ma nagyon biztattak a febr. 1-ére írottak. Rendkívül nagy horderejű döntés előtt állunk családommal – amit most teszünk hátralevő életünkre nézve is ki fog hatni messze a jövőben. Ilyen fontos döntések, lépések előtt mindig lázban égek. Mar a kétely, hogy helyes lesz-e. Ott a félelem, hogy mit szólnak majd mások, különösen akkor, ha esetleg az egész hibásnak bizonyul. Aztán meg ott a bizonytalanság is – vajon egészen jól hallottam Isten szavát? Megfelelő irányban tartunk? Sikerül? Bizonytalanságomban elolvastam azt a Bibliai részt is, melyből a fejléc igéje is idézve volt. „Erősen vigasztalt, tanácsolt az Úr az Ő beszéde által. Az elmélkedés (Mai Ige) soraiból egyik – másik mondatban megéreztem a pásztori lelkületet. „Isten akaratát, Istennek tetsző módon kell véghezvinni, tehát várj az Ő útmutatására, ne előzd le Istent” – Ó, izgatottságomban nagy is hajlok erre, Uram! „Győződj meg róla, hogy megfelelő az időzítés!” – micsoda higgadtságra int, mikor lázasan próbálnám megoldani a gondjaimat. És hányszor kellet tapasztalnom, hogy zárt ajtókba ütköztem, mikor magam okoskodtam. Vagy bejutottam ahová akartam erővel, de miután beléptem rám csapódott az ajtó és én nem találtam a kimenekedés útját, mert bezárult az ajtót.
„Íme nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki nem zárhat be…” Ha kinyitsz egy ajtót, neked kell gondoskodnod arról, hogy nyitva is maradjon, de ha Isten nyitja meg, akkor senki sem zárhatja be. Végtelenül nehéz okosnak lenni ebben a mostani rendkívül ingatag világban. A tegnapi bölcsnek tűnő döntések ma fatális tévedésnek bizonyulnak. Rendkívül fontos lenne nagy horderejű döntéseknél a próféta-lélek. És ha ez nincs, mit tehetünk?
Alázattal térdre borulunk, Jézusunk tanácsát kérve, majd kinyitjuk a Bibliánkat tanácsot várva, és elolvassuk a napi buzdító üzeneteinket és várjuk, hogy ima térdeinken az olvasottakból egy sor, egy mondat mintegy lángírás a falon kijelentésé válik. Istené legyen ezért a dicsőség.