Csodák útján járva – Történetek Isten természetfeletti hatalmáról - 2. nap

Mennyei békesség az összeomlás határán – Dr. Kovács Gézáné Ildikó története

Édesapám baptista lelkipásztor volt a kommunista rezsim idején. Az ’50-es évek nagyon nehezek voltak – a rendszer miatt és anyagilag is. Ám mi ezt nem éreztük, mert az életünket áthatotta a szeretet és a megelégedettség. A szüleim nagyon komolyan a szívükön viselték a megtérésünket: sokat imádkoztak és böjtöltek értünk. 1961-ben történt a csoda, ugyanis abban az évben mind a négyen átadtuk az életünket az Úrnak, és édesapánk együtt merített be minket.

Ezután egy nagyon szép időszak következett. Sokan adták át az életüket Krisztusnak körülöttünk. A gyülekezetünk létszáma hirtelen megduplázódott. Azokban az években minden istentiszteletről jelentést írtak, hiszen a legtöbb gyülekezetben volt legalább 1-2 besúgó. Eléggé szorongattak akkoriban minden lelkipásztort. Édesapámat végül megfosztották a lelkészi hivatalától. Ahogyan a szüleim megélték ezt az időszakot, az gyönyörű volt. Nem kárhoztattak senkit, nem perlekedtek Istennel, csak megalázkodtak és elfogadták a döntést. Mi, gyerekek rengeteget nyertünk ebből is: láttuk az édesapánk életét, hogy többet megél, mint amennyit prédikál. Az életével prédikált.

A pestlőrinci gyülekezetben befogadták a családunkat. Az ifjúság körében végzett aktivitásunk nem csökkent, csak kicsit óvatosabbak lettünk ezután a nehézség után. A testvéreimmel sokat beszéltünk az evangéliumról a fiatalok között, így az új helyen is elkezdett növekedni a közösség.

23 éves voltam, amikor váratlanul behívtak engem és a bátyámat a XVIII. kerületi rendőrségre. Nem tudtuk, hogy miért, de sejtettük, hogy nem teázni akarnak. Először a bátyámat vitték be egy szobába. Én egy barátságtalan, ablak nélküli sötét előszobában vártam a soromat, ahol csak egy lámpa égett. Több mint három órán át benn tartották a testvéremet. Ő egy szelíd természetű ember volt, ezért nagyon meglepett, hogy ordítoznak vele. Rám szakadt a félelem, ahogy ott ültem egyedül: Kiengedik? Megverik? Mi lesz velem? Bárcsak velem lenne édesapám…

Ebben a szorongásos állapotban hirtelen a sarokban egy villanást láttam. Egy fény, de inkább egy alak formájában tűnt fel. Rögtön tudtam, hogy Jézus az. Nem szólt egy szót sem, csak egy pillanat alatt megjelent és eltűnt. A jelenléte valóságos volt, és azt a meggyőződést keltette bennem, hogy nem vagyok egyedül: Ő velem van. Tudta, hogy gyenge vagyok, de így mennyei békességgel ajándékozott meg. Ezután ott, a széken ülve el is szenderültem. Nagyon különös megtapasztalás volt, ilyen módon se azelőtt, se azután nem láttam Őt…

Egy rendőr bizonyos időközönként ellenőrzött engem, hogy viselkedem. Mire újból jött, látta, hogy ott alszom – a délelőtti órákban, a kihallgató szoba előtt. A kiabálására ébredtem fel: Hogy merek itt aludni? Mit vettem be? Itt nem lehet így viselkedni… Nem vettem be semmit, egyszerűen csak mély, természetfeletti békességet kaptam mennyei Atyámtól. Aztán két óra alatt kihallgattak engem is, majd elengedtek. Tulajdonképpen csak nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy mindenről tudnak, és meg akartak ijeszteni minket, nehogy folytassuk a fiatalok körében a missziós munkát. Ezt azonban nem érték el!

Évekkel később Isten megajándékozott a férjemmel, Gézával. Kedves, szolgálatkész, bizonyságtevő lelkületű ember. Három gyermekünk született; hitben és erőben növekedett a családunk és a közösségünk is.

2001 októberében történt, hogy a szokásos reggeli elcsendesedésem során a 23. zsoltárt olvastam. Kicsit úgy voltam vele, hogy bár szinte kívülről tudom, de azért mégis elolvasom, hiszen ez következik soron. „Még ha a halál árnyéknak völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…” Megörültem ezeknek a soroknak, bár akkor még nem tudtam, mi következik. Isten azonban irgalmas, kegyelmes, és jobban tudja, mire van szükségünk…

Azon a reggelen ugyanis búcsúleveleket találtam a fiam íróasztalán. Rettenetes volt! Tudtam, hogy a fiam bizonyos okok miatt egyfajta hitkrízisbe került, azt azonban nem sejtettem, hogy ebbe az irányba sodródik. Miután megtaláltam a leveleket, rögtön értesítettük a nagylányunkat és a férjét, ők riasztották a közösségünkből a fiatalokat. Mindenki őt kereste. Én itthon maradtam egyedül, hogyha hazatérne, akkor itt legyek.

Délután visszajött a férjem és megkérdezte, hogy vagyok, szerezzen-e nekem valami nyugtatót. Azt válaszoltam: Nem érzem, hogy szükségem volna rá. Nem volt kétségem afelől, hogy az Úr az Isten. Tudja, ismeri az egész helyzetet – a reggeli igét is Ő rendelte ki. Azt is tudja, hogy hol van a fiam.

Míg tartott a keresés, én otthon imádkoztam és könyörögtem Istenhez. Közben pedig eszembe jutott az az ige is, amit még az év elején kaptam a 31. zsoltárból. Abban a zsoltárban sok ijesztő dolog van, mégis jól végződik, és a központi üzenete az, hogy bízzak az Úrban. Össze voltam törve, de nem pánikoltam, nem jajveszékeltem, nem volt szükségesem nyugtatóra. Az Úr tartott engem, betöltötte a szívemet békével.

Másnap délben előkerült a fiunk. Mint kiderült, elment Tahiba, a Vörös-kő tetejére és altatókat vett be. Egész éjjel ott feküdt a hidegben, de végül felébredt. Kórházba vittük, másnap pedig meglátogattuk. Korábban megbeszéltük a férjemmel, hogy a látogatás során nem mondjuk el neki, hogy a gyülekezetben tudják, mi történt. Mégis, amikor ott voltunk, a férjem elkezdte mesélni, hogy az emberek láncot alkotva, imádkozva keresték őt. Aggódtam a reakciója miatt, de a fiam éppen ennek hallatán indult meg, hogy őt ennyire szeretik. Az orvosok a hirtelen nagy változást látva már másnap hazaengedték, és hitben megerősödve mentünk tovább.

Nem egyszer élünk meg ilyen megrázó eseményeket, de Istenbe kapaszkodva nem roppantunk össze. Vannak időszakok, amikor csak egy ígéretbe tudunk kapaszkodni, semmi másba. A 119. zsoltárban van egy csodálatos ige: „Emlékezz szolgádnak tett ígéretedre, amelyhez nekem reménységet adtál.” Életem során én is kaptam ígéreteket Istentől, az ígéretekhez pedig reménységet. Nem kételkedek benne, hogy amit Ő megígért, azt meg is cselekszi. Volt, hogy azt mondtam Neki: Uram, azt hiszem, késel. De tudom jól, hogy aki csillagmilliárdokat pontosan igazgat, az nem késik!

A következő napon arról olvashatunk mi történt egy kisfiúval, akiért tömegek imádkoztak! Maradj velünk holnap is!

Szeretettel:

a UCB Hungary Alapítvány csapata