Mark Coleman lelkész fia, Peter örökölte apja túrázás iránti szeretetét. Még csak ötéves volt, amikor elhatározták, hogy együtt kirándulnak a hegyekbe, és a tó partján fognak táborozni. Mark elmagyarázta a fiának, hogy fárasztó túra lesz, és bár fáradtak lesznek, tovább kell menniük, hogy még sötétedés előtt elérjék a táborhelyet. Ám még annál is hosszabb és nehezebb volt, mint amire számítottak. A kisfiú végül úgy elfáradt, hogy leült egy kőre, és sírni kezdett. Amikor apja odalépett hozzá és mondani kezdett valamit, Peter közbevágott: „Tudom, apa, nem baj, ha sírok – ha közben azért mégis megyek tovább!”

Pál azt mondta: „letipornak, de el nem veszünk… mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Korinthus 4:9,18). Amikor az út hosszú és nehéz, meg szabad állni pihenni – vagy akár sírni –, ha utána továbbindulunk. Azt kérdezed, hogyan lehetsz képes rá? Ha kezdettől végig Jézusra tekintesz (ld. Zsidók 12:2), ha engeded, hogy ő legyen a példaképed, a vigasztalód, az ösztönző erőd.

Ez az elv minden élethelyzetben érvényes – de talán a legmélyebben akkor tapasztaljuk meg, amikor veszteség ér bennünket, és a gyász súlya alatt roskadozunk. Ilyenkor úgy érezzük, kicsúszott a kezünkből az irányítás, fizikálisan és érzelmileg kimerülünk. A szorongás hullámai újra meg újra elborítanak, fulladással fenyegetnek, szeretnénk feladni, és meghalni, mert úgy érezzük, vége az életünknek, többé soha nem leszünk boldogok.

Az ismert író, Zig Ziglar is így vall erről, amikor a lányát veszítette el: „…éjszaka félálomban egyre azon járt az eszem, hogy a lányom most arra gondol, mikor jön érte az apukája. Másnap reggel elmentem sétálni, egész úton csak imádkoztam és sírtam. Amikor hazaindultam, az Úr szólt hozzám félreérthetetlen módon: »A lányod jól van. Velem van. És te is jól leszel. Semmi másra nincs szükséged, csak rám. Csak menj tovább! Beszélgessünk tovább! Imádkozz tovább! Sírj tovább!«”

Nem véletlen, hogy Jézus ezt mondta a szenvedőknek: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” (Máté 5:4), mert a gyász és a veszteség olyan élettapasztalatok, melyeket nem lehet „megoldani”. A legtöbben nagy szakértelemre tettünk szert abban, hogyan találjunk gyors megoldásokat problémáinkra. Sőt, azt gondoljuk, hogy valami baj van velünk, ha nem tudjuk magunkat elég gyorsan „megjavítani”. Pedig a gyógyulás nem egyik napról a másikra következik be; a veszteség mértékével arányosan történik.

Ha mindeközben magányosnak érzed magad, jusson eszedbe, hogy Isten nincs távol: „Ne félj… Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg… drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek” (Ézsaiás 43:1–4).

A gyász folyamata által megtanulunk alkalmazkodni a veszteséghez, ez segít újra összerakni életünket. És bár ez olyan tapasztalat, melyet önszántunkból nem választottunk volna, végül mégis elkezdjük jobban érezni magunkat. A Biblia azt mondja: „Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás” (Zsoltárok 30:5). A te örömöd is vissza fog térni – ezt Isten ígéri!

Micsoda ígéret! Ha mélyebb vigaszt keresel, ajánljuk a Szomorúságod örömre fordul – Vigasztalásra találni veszteségek idején című kiadványunkat.

Ez a kiadvány segít még jobban megérteni, hogyan gyógyít Isten, és hogyan formálja újjá a fájdalmunkat reménnyé.

Holnap arról lesz szó, hogyan ad Isten személyre szabott vigaszt — mert Ő pontosan tudja, mire van szükséged.
Ne maradj le a harmadik napról sem!

Várunk szeretettel:

a UCB Hungary Alapítvány csapata