Amikor édesanyjuk meghalt, Bob Gass testvérét – Ruthot – az Úr csodálatos módon vigasztalta meg. Íme az ő története:

„Édesanyám néhány nappal 74. születésnapja előtt halt meg. Emlékszem, amikor eltemettük – épp a születésnapján –, arra gondoltam, milyen különös, hogy ugyanazon a napon érkezett ebbe a világba, mint amelyiken eltávozott. Persze igaz, hogy anyánkban szinte semmi nem volt „szokványos”, úgyhogy ennek sem kellett volna meglepnie!

Előző vasárnap még két istentiszteleten vett részt, és nagyszerű lelkiállapotban volt, mielőtt kórházba került szívrohammal. Amikor az intenzív osztályra került, makacsul állította, hogy neki ugyan nem volt szívrohama, és úgy érezte, kedve volna »felpattanni és táncolni a kórteremben.« Négy nappal később annyira jól volt, hogy az orvosok úgy gondolták, elhagyhatja az őrzőt, és átkerülhet egy normál kórterembe. Azt mondták, ha este jövök látogatni, már ott keressem.

Aznap, nem sokkal korábban arra kért, hogy menjek el egy pékségbe, és hozzak neki a kedvenc süteményéből az esti teájához. Ezért húsz perccel később értem a kórházba.

Amikor odaértem, és az ápolónő azt mondta, hogy az orvos beszélni szeretne velem, nem aggódtam túlságosan. Azt hittem, csak tájékoztatni akar az állapota változásáról. Az sem tűnt fel, hogy szokatlanul komoly arccal lépett a szobába. Igazság szerint, amikor azt mondta: »Nagyon sajnálom, semmit sem tehettünk, nagyon gyorsan történt« – azt hittem, egy másik páciensről beszél. Ezért azt mondtam: »Bizonyára összetéveszt valakivel. Az én édesanyám ma már kikerült az őrzőből, mert olyan jól volt. Biztosan nem róla van szó.« Pedig róla volt.

Mint kiderült, újabb infarktusa volt. Az orvos durrdefekthez hasonlította, ami a szívével történt.

Amikor bementem a szobájába, még rá volt kapcsolva a gépekre, de tudtam, hogy már elment, mert eltűnt a fény a szeméből. Emlékszem, meglepődtem azon, hogy a nővér sírt. Megkérdeztem tőle, hogy tud ilyen munkát végezni, ha érzelmileg ilyen erősen kötődik a betegekhez? Az ápolónő így felelt: »Némelyikük egyszerűen megérinti a szívünket, az ön édesanyja is ilyen volt.«

Ahogy idősödött, anyám egyik legnagyobb aggodalma az volt, hogy nehogy beteg legyen és „teherré váljon”. Ezért vigasztaló volt arra gondolni, hogy Isten meghallgatta imáit, és egy hosszas betegség helyett inkább hazavitte őt.

De mivel minden olyan gyorsan történt, rengeteg kérdés maradt bennem. Hol van most az édesanyám? Tényleg fogok még vele találkozni? Tudja, hogyan érzek? Tudom, hogy keresztyénként nem szabadna kételkednünk, de nem tehetek róla, én mégiscsak tűnődtem. Folyton arra gondoltam, bárcsak ne álltam volna meg süteményért, hanem odaértem volna a kórházba, hogy találkozhassak vele még halála előtt, és elmondhassam: »Szeretlek, anya.« De az élet ritkán alakul úgy, ahogy szeretnénk vagy elképzeljük.

Aztán néhány héttel később egy reggel, miközben az ágyam szélén ültem otthon, anyám belépett a szobába, és leült mellém. Nem tudom ezt másképp kifejezni. Arckifejezése nyugodt volt, arca „felülről valónak”, mennyeinek tűnt. Ha most azt gondolod, ez „kísértetiesen” hangzik – nos, én is pontosan ezt gondoltam volna, mielőtt mindez megtörtént velem. Abban a pillanatban azonban tudtam, hogy Isten így akarja tudtomra adni, hogy anyám azon a helyen van, amiről Pál azt írja: „sokkal jobb mindennél” (Filippi 1:23).

Anyám néhány pillanatig volt velem. A szemembe nézett, és azt mondta: »Azért aggódsz, mert aznap nem tudtad elmondani nekem, hogy szeretsz. Emiatt ne aggódj! Tudom, hogy szeretsz.« Aztán eltűnt.

Kevés lenne, ha azt mondanám, hogy megdöbbentem, velem egész egyszerűen nem szoktak efféle dolgok történni! Ezért meggyőztem magam arról, hogy csak képzelődtem. Aggódtam, ha bárkinek elmondanám ezt, akkor kétségbe vonnák épelméjűségemet! Ezért, bár a magam részéről megvigasztalt az érzés, meggyőztem magamat, hogy az egész csak vágyálom volt, a képzeletem játéka.

Csakhogy a történet nem itt ért véget!

Néhány héttel később, amikor épp virágokat ültettem a sírjára, megláttam magam mellett anyám lábait, ahogy ott állt. Ez megint csak nagyon jellegzetes élmény volt, mert azt a pár cipőt viselte, amin mindig csúfolódtam, hogy »öreg nénis cipő« – mindig ezt hordta, ha bevásárolni ment. Ez alkalommal ezt mondta: »Miért keresitek a holtak között az élőt? Hát nem tudod, Ruth, hogy nem abban a ládában vagyok odalenn? A lelkem visszatért Istenhez, akitől kaptam!« És ezzel eltűnt. (…)

Isten mindannyiunkról tudja, mi adhat nekünk vigasztalást, mi kell ahhoz, hogy le tudjunk zárni magunkban valamit. (…) Most már másképp tekintek a halálra. Az a tudat, hogy szeretteink várnak, hogy otthonunkban köszöntsenek, fénnyel tölti meg a »halál árnyékának völgyét«, és eltávolítja a »halál fullánkját«.”

Isten így üzen az Igéből:

„Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket” (Ézsaiás 66:13).

És ez nemcsak Ruthé – ez a vigasztalás a miénk is lehet. Azt kérdezed: de mégis milyen a menny?

Gondolj arra, hogy:

            fogod valakinek a kezét, és rájössz, hogy ez Isten keze;

            friss levegőt szívsz be, és rájössz, hogy ez mennyei levegő;

            úgy érzed, tele vagy életerővel, és rájössz, hogy ez a halhatatlanság;

            miután viharok tépáztak, most eddig ismeretlen nyugalomra találsz;

            felébredsz, és rájössz, hogy otthon vagy.

Isten nem ígérte, hogy nem lesznek könnyek – de megígérte, hogy minden könnyet letöröl majd a szemedről.

Áldott napokat kívánunk szeretettel:

a UCB Hungary Alapítvány csapata