Mai IGE

Velem vagy a bajban – Szlepák Zsolt bátorító írása

„Habár nagyon nehéz volt számunkra ezen a területen a közel nyolc év, Isten megmutatta nekünk azt, hogy a miértjeinkkel, a reményte­lenségérzésünkkel, a hittel imádkozásban való megfáradásunkkal együtt is az Ő gyermekei va­gyunk.

Átadhatjuk neki terheinket, fájdalmainkat, miértjeinket, akárcsak Dávid a pusztában. Bármit is akar számunkra hazudni a mi ellenségünk, a Sátán, Isten szeret és nem hagy minket cserben! Hiszen Ő annyi helyen megígérte: „Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki…”, „…jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szá­nok.”, „Uram, szereteted az égig ér, hűséged a fellegekig.”, „…Isten békessége, mely minden ér­telmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban” – és még so­rolhatnánk.

A reménytelenség közepette Isten az Ő Igéjével mutatta meg számunkra újra és újra, hogy a belé vetett bizalmunk nem azt jelenti – és egyben nem múlhat azon –, hogy az életünkben nem lesz­nek olykor kisebb, olykor múlni nem akaró viharok, vagy tomboló hurrikánok, ahol lehet, hogy minden, ami mozdítható, az kimozdul, és minden, ami addig stabil és fontos volt számunkra, az – materiális ér­telemben – értékét veszti.”

„Anyukám 12 évesen szült meg egy gyermekotthonban. A tanulmányi eredményeihez kötötték, hogy láthat-e engem. Később megkaptam néhány levelet, amiket nekem írt, mikor még kicsi voltam. Jól esett, hogy gondolt rám.
Egyszer megkérdeztem Istent, hogy van-e nekem olyan, hogy boldogság.

Ő bebizonyította, hogy van!

Az egyik első emlékem – úgy 5 éves lehettem –, hogy befontam a gondozónőm fenékig érő haját. Nem tudom, honnan tudhattam ilyet. A másik, hogy hintáztunk, és az nyert, aki feljebb tudta lökni magát. Állandóan versengtünk. Amint a nevelőnők kimentek a szobából, rögtön megtaláltuk a módját, hogy érvényt szerezzünk az akaratunknak. Az állandó félelem is el lett ültetve bennünk.”

Részlet Kánászi-Nédó Tibor élettörténetéből

„Az általános iskola második osztályától kezdve elkezdtem sport- és tanulmányi versenyekre járni. Akár atlétikáról, fociról, történelem- vagy földrajzversenyről volt szó, én részt vettem rajta. A sportversenyeket, az egyéni versenyeket szinte kivétel nélkül megnyertem, atlétikában országos bajnok is lettem. A futball is jól ment. Budapesten kezdtem el a középiskolát, bekerültem a Budapest Honvéd utánpótlásába, és négy éven át a Magyar Labdarúgó Akadémián futballoztam.

Ezzel együtt nagy teljesítménykényszerbe is kerültem. A szüleim nem támasztottak elvárásokat velem szemben, tudtam, hogy szeretnek, mégis az alakult ki bennem, talán tudat alatt is, hogy én a teljesítményemmel vagyok egyenlő. A fiatal életem a tanulásról, a jó jegyek megszerzéséről, a versenyekre való felkészülésről és a mindennapos edzéseimről szóltak.

Amíg jó voltam a legtöbb dologban, addig mindenki elfogadott, de amikor egy idő után már nem tudtam minden versenyt megnyerni és teljesíteni, úgy éreztem, semmi vagyok, és a tágabb környezetemben is éreztem egy el nem fogadást. Ennek a törésnek a hatására is kialakulhatott nálam dadogás. Igyekeztem mindenkinek megfelelni, de amikor ez egy idő után már nem ment, akkor egyre erősebbé vált a beszédhibám.

Egy ponton annyira túl lettem terhelve, hogy a nyomást a személyiségem már nem bírta el, és ez egyszerűen megjelent a beszédemben.

A dadogásomat tetézte a szégyenérzet. Az órákon egy idő után már képtelen voltam szövegeket felolvasni, mások előtt megszólalni, ezért próbáltam kikerülni ezeket a szituációkat. Magánbeszélgetésekben folyékonyan tudtam beszélni, de nyilvánosan nem voltam képes rá.”

Részlet Bozsovics Milán, ifjúsági lelkész történetéből