Bepillantás az örökkévalóságba

Részlet a  Bepillantás az örökkévalóságba című kiadványból:

„A karomra nézett, majd a szemembe. Lélegzetvisszafojtva kérdezte: „Hány volt? Hányszor csíptek meg?”
„Azt hiszem, négyszer” – feleltem.
„Láthatatlan volt? Átlátszó?” – faggatott.
„Igen, láthatatlannak tűnt” – feleltem. Simon lecsüggesztette a fejét és káromkodni kezdett.
„Egy csípés is elég, és neked véged! Egyetlen egy is elég hozzá!” – mondta. Zseblámpájával megvilágította az arcát, hogy leolvashassam róla, mennyire nagy a baj.
„Akkor mit csinálok itt még mindig, négy csípéssel a karomon?” – kérdeztem.
Simon pánikba esett, és vele együtt én is. Évek óta búvárkodott, ezért tudtam, hogy jól ismeri a tenger világát.
„El kell jutnod a kórházba! Aller, aller, vite!* sürgetett.

A központi kórház úgy huszonöt kilométerre volt, mi pedig az éjszaka közepén egy zátonyon álltunk, 800 méterre a parttól.

Hallottam, ahogy sürget, de a földbe gyökerezett a lábam. Megpróbált visszajuttatni a csónakhoz. Ahogy betett a csónakba, azt vettem észre, hogy a jobb karom szó szerint lebénult, és nem tudom kiemelni a vízből. Ekkor, miközben próbáltam kihúzni, egy ötödik medúza is elúszott mellette, és újabb sebet ejtett a már összevissza csípett alkaromon.

„Mivel érdemeltem ezt ki?” – gondoltam magamban, de hirtelen rádöbbentem, hogy nagyon is megérdemeltem, mert bűnös vagyok. Azonnal tudtam, hogy mi mindent tettem rosszul. Semmit sem lehet büntetlenül megúszni.

A két barátom átemelte a csónakot a zátonyon – és benne engem is. A zátony felsértette az alját. Fából készült csónak volt, a megélhetésük forrása, úgyhogy tudtam: nagyon súlyos lehet a helyzet, ha még ezt is vállalják. Beengedték a csónakot a lagúnába, és úszva próbálták mozgásba hozni.

„Gyertek velem!” – mondtam, de ők így feleltek: „Nem, akkor túl nehéz lenne. Majd a fiú kivisz a partra!” Így hát a fiú próbálta kilökdösni a csónakot a partra egy rúd segítségével.

Olyan volt, mintha lángolna az egész testem. Éreztem, ahogy a méreg végighalad a véráramban és nekiütközik valaminek a karom alatt. Egy nyirokmirigy volt az. Egyre nehezebben kaptam levegőt a jobb tüdőmbe…”