A házasság nem sprint, hanem maraton

Amikor gyermek érkezik a házaspárok életébe, a baba hangosan, a kapcsolat pedig halkan sír. Ahogy bővül a család és a munkahelyi terhek is növekednek, a sürgős dolgok a fontosak elé kerülhetnek. Hogyan lehet megőrizni a szerelmet ebben az időszakban? Milyen buktatók és milyen megoldási lehetőségek vannak? Uzonyi Barnabással és feleségével, Magdival a kisgyermekes hétköznapokról és a kiegyensúlyozott párkapcsolat alapjairól beszélgettünk.

Egy szürke, csípős reggelen találkozunk. Milyen fiatalok! – suhan át a gondolataimon, mikor derűsen belépnek az ajtón. Pedig nem ma kezdték: Barna már tíz éve a Péceli Baptista Gyülekezet lelkipásztora. Magdi pedig a munkatársa, aki a nők lelkigondozásával foglalkozik.

Kulcs: a tudatosság

Magdi: A történetünk régre nyúlik vissza, egészen az általános iskoláig. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel, és az érettségi után megházasodtunk. Mostanra öttagú család lettünk: Barnabás fiunk tízéves, Elizabet hét, Eliot pedig ötéves. Olykor egymásra csodálkozunk Barnával, hogy sokkal jobban szeretjük most egymást, jobban tetszik a másik, mint amikor összeházasodtunk. Néha mondom is neki, hogy „jót tett neked a pubertáskor elhagyása”.

Barna: Ez így van! – veti közbe nevetve Barna –, úgyhogy abból az időszakból nem mellékelünk fotót. Az az érdekes, hogy soha nem volt annyi tennivaló, mint most, de soha nem is töltöttünk annyi időt együtt, mint mostanában. Ebben segít, hogy már minden gyermekünk oviba vagy iskolába jár, de az is, hogy igyekeztünk jó szokásokat kialakítani.

Magdi: A mostani időszak kihívása, hogy a gyerekek ne kerüljenek a kapcsolatunk középpontjába, hanem mi legyünk egymásnak az elsők. Ennek útjában állhat a féltő anyai szeretet, ami egyébként teljesen normális, de sajnos kóros is lehet. Őszintén szólva, az első gyereknél nekem is nehéz volt. Mikor Barnabás fiunk megszületett, ott volt bennem az érzés, hogy „ő az enyém, senki nem tud úgy vigyázni rá, ahogyan én”, szóval az elengedést tanulnom kellett.

Pici koruk óta imádkozok a jövőjükért, azért is, hogy Istentől kapjanak társakat. Nekem segített az, hogy belegondoltam: mit szeretnék, hogyan bánjanak majd velem a gyerekeim házastársai. Szeretném, ha bíznának bennem. Ez megváltoztatta a gondolkodásmódomat: mára könnyen rá tudom bízni a gyerekeket a nagymamákra vagy más ismerősre, bébiszitterre. Általában évente egyszer elutazunk nélkülük három napra. Egyébként a hétköznapokat igyekszünk úgy alakítani, hogy legyen elég közös időnk.

Barna: Az évek során megértettük, hogy a tudatosság a kulcs. Enélkül akár észrevétlenül rámehet a házasság a kisgyerekes évekre. Mindig is megvolt a szándékunk, hogy időt töltsünk együtt és randizzunk, de régebben nem terveztük be ezeket az időket. Márpedig a hibás tervezés a hibáknak a megtervezése. Ezért Magdival év elején leülünk, és elkülönítünk randiidőket és kijelölünk családi napokat is, amik aztán úgy kerülnek a naptárba, mint a médek és perzsák törvénye. Emellett viszont nem a nyaralásokat várjuk, ahol majd „egyszer kipihenjük magunkat”, hanem inkább hetekben gondolkodunk. Erre látunk példát a Bibliában, de nekem inspiráció volt Carey Nieuwhof kanadai lelkipásztor története is. Megosztotta, hogy volt az életében egy nagyon intenzív időszak, amikor azt mondogatta magának és a családjának is, hogy „Nyugi, nem lesz semmi baj, pár hónap múlva lesz majd egy hétvége vagy utazás, az szuper lesz, ott majd feltöltődünk”. Végül teljesen kiégett, olyannyira, hogy sokáig ki sem tudott szállni az ágyból. Amikor évekkel később visszatért, az egyik legfontosabb alapelv, amit megfogalmazott, hogy „minden egyes hét legyen végtelenszer megismételhető anélkül, hogy kiégne”. Éppen ezért mi is úgy alakítjuk a heteinket, hogy minden hétfőn pihenőnapot tartunk. Az a mi sabbátunk, amikor teljesen offline vagyunk. Az estéink is tudatosabbá váltak: kilenckor alvásidő van a gyerekeknek. Addig lehet mese, altatás, de kilenckor kijövünk. Ha pedig még nem alszanak, kapcsolunk nekik halk dicsőítőzenét. Régen mindig félálomban támolyogtunk ki a gyerekszobából, valamikor késő este. Most gyakorlatilag visszanyertük a közös estéinket. Hozzáteszem, ebben nagyon fontos a következetesség. Amikor összevissza csináltuk, azt a gyerekek megérezték, és úgy küzdelmes volt. Ám ha kialakítunk egy szokást, akkor nekik az lesz a világ legtermészetesebb dolga. Egy olyan keret, ami stabilitást és biztonságot nyújt.

„Sötétalagút-beszélgetések”

Magdi: Van egy másik jó szabályunk, amit alkalmazni szokunk a mindennapokban – ez a kimenekítési terv. Ha a gyerekek már egyikünknél nagyon túlfeszítették a húrt, akkor a másik a segítségére siet, kiveszi a helyzetből és ad neki egy szusszanásnyi időt. Odafigyelünk, hogy segítsünk egymásnak.

A gyereknevelés során persze felmerülnek konfliktusok. Ez nálunk leginkább az eltérő temperamentumunkból fakad. Más az ingerküszöbünk. Amikor én már rég rászóltam volna a gyerekekre, addig mondjuk neki még a határ közelében sem volt a helyzet. Ezeket meg kellett beszélnünk és belátni, hogy egyikünk sem akar rosszat, csak máshogy vagyunk „bekötve”.

Barna: Közelednünk kellett egymáshoz, hogy ne mindig egyikünk legyen a jó zsaru, másikunk a rossz zsaru. Ezt sok családban látom egyébként, hogy apuka hazajön este, egész nap nem látta a gyerekeket, ezért mindent megenged, míg a feleség már kiborult, hiszen egész nap, minden feszült helyzetet neki kellett megoldania.

Magdi: Fontos volt a kommunikáció, hogy megértsük, egyikünk sem akar rosszat a gyerekeinknek. Érdekelt az, hogy a másik miért úgy viselkedik, ahogy. Ez fontos, hogy nem a saját utunkat járjuk a gyereknevelésben – hogy te így csinálod, én meg úgy –, hanem megbeszéljük a nehéz témákat, és amiben kell, próbálunk változni. Nem feladni magunkat, hanem mindannyiunk érdekében, egy közös jó irányba változtatni.

Barna: Az ilyen beszélgetéseket nevezem „a nagy sötétalagút-beszélgetéseknek”. Volt rá példa, hogy egész éjszaka fent voltunk, és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy közben daloltak a pacsirták, hanem volt, hogy fél óráig csendben ültünk az ágy szélén, mert már mindketten meg voltunk sértődve. De tudtuk, hogy meg akarjuk oldani, át akarjuk beszélni. Mint mikor mész az Adriára, és amikor egy huszonnégy kilométeres alagútba kerülsz, az ijesztő, de amikor meglátod a tengert, akkor már tudod, hogy megérte átmenni. Fontos, hogy egy pár kommunikációs terében ne legyenek „no-go zónák”, amikor már nem lehet erről sem beszélni, meg arról sem, mert mindig csak vita van, és sosem szánunk időt, hogy közös nevezőre jussunk. Ennek ugyanis az a vége, hogy a házaspár közötti kommunikáció lecsökken arra, hogy ki mikor megy a gyerekekért meg a boltba.

A szeretet szemüvege

Magdi: Többször észrevettem, hogy ha távolodok Istentől, akkor a társam hibái egyre nagyobbnak tűnnek. Ha ezt hagyom, és nem megyek vissza Istenhez, hogy ő kezdjen valamit a szívemmel, akkor teljesen eltorzulhat a szememben. Azt tapasztaltam, hogy a szoros istenkapcsolat elengedhetetlen ahhoz, hogy jól menjen a házasságunk. Ahogy egyre jobban megismerjük Istent, egyre inkább tudunk önmagunk lenni, és bátrabban tudunk úgy létezni, amilyennek ő eredetileg megteremtett. Könnyebben tudunk csiszolódni, és mélyebben tudjuk szeretni azt, akivé mi magunk válunk, és akivé a másik is formálódik.

A termodinamika törvénye a házasságban

Barna: Gyakori buktató, ha csak arra figyel egy pár, hogy mit ne tegyenek – ne sértsék vagy ne csalják meg egymást –, de közben nem fektetnek a kapcsolatba. Sokszor a házaspárok azon kapják magukat, hogy apró dolgokon is kiborulnak, és maguk sem értik, miért. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy érzelmi bankszámlát. Régen lehet, hogy volt tizenötmillió a számlájukon, és voltak nagy, „négymilliós” konfliktusaik, de még így is maradt több mint tízmilliójuk. Az évek alatt viszont, mivel nem fektettek a kapcsolatba, ez a közös számla lement háromszáz forintra. Ilyenkor egy apró, négyszáz forintos konfliktus is teljesen kibillenti őket, mínuszba kerülnek.

Ahogy a termodinamika mondja, minden magára hagyott rendszer a rendezetlenség irányába halad. Tehát minden tönkremegy, amit magára hagyunk. Így van ez a házassággal is. Ezt kellett nekünk is megtanulni: a törődésnek és kedvességnek a kisgyerekes hétköznapokban helyet kell teremteni. Hiszen a házasság nem sprint, hanem maraton.

Magdinak és Barnának sikerült olyan jó szokásokat kialakítaniuk, amelyek újra és újra visszaterelik őket a minőségi együttléthez. Ez pedig reményt adhat nekünk is: igen, ez nálunk is működhet! A következő részben Adél és Szabolcs érkeznek, akik elmesélik, milyen az élet, amikor a házasság mellé tinédzserkori hullámvasút is jár. Folytatás holnap – ne maradj le!

Várunk szeretettel:

a UCB Hungary Alapítvány csapata