Jóban, rosszban – ahogy megesküdtünk

Kézhez kapni a hivatalos diagnózist a meddőségről, majd néhány év múlva a kezedben tartani a természetes úton fogant gyermekeidet… Igen, a Murányi-házaspárral éppen ez történt! Amilyen szeretettel Szabolcs és Adél egymásról, illetve három kamasz gyermekükről beszél, elképesztően inspiráló. De hogy lehet ide eljutni? A több mint 20 éve tartó közös utazásuk során rengeteg kihívással szembesültek, de amikor Isten kezébe helyezték az életüket, az Úr meggyőzte őket arról, hogy jobb döntést nem is hozhattak volna.

Valaki hív, kitartóan, szeretettel…

Adél: Szabival a történetünk 15 éves korunkban kezdődött, egy diákszerelemből köttetett a házasságunk. Egyikünk sem volt akkor hívő. Bennem volt egy nyitottság, de Istenhez személyesen közeledni igazán csak a házasságkötésünk előtti évben kezdtünk. Én mindenképpen szerettem volna templomi szertartást, és az esküvő előtti felkészítő alkalmakon Isten elkezdte formálni a szívünket, és Szabival is sokkal mélyebben megismertük egymást.

Szabolcs: Én korábban az esküvőben nem láttam többet egy bulinál, a lánykérés időszakában sem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Viszont tudtam, hogy Adélnak fontos, hogy templomi esküvőnk legyen, és ezeken a felkészítő alkalmakon fokozatosan értettem meg a házasság szentségét. Így, amikor az oltár elé álltunk, már tényleg az volt a szívemben, hogy Adélt hites feleségemül fogadom, és gondoskodni fogok róla. Ez a lelkületbeli különbség szerintem érezhető is volt, mert a közösségünk nagy része azt mondta, ez az esküvő egészen más volt, mint amire számítottak.

Adél: Különleges volt nekik is, igen. Az üzenet az imádság. Mi ekkor még nem ismertük Jézus Krisztust úgy, személyesen, mint most, de az biztos, hogy a Lélek megérintett bennünket és a velünk ünneplőket is.

Az első igazi megpróbáltatás

Adél: Az esküvőnk után nagyon szerettünk volna gyerekeket. Három évig próbálkoztunk, és nem jött a várva várt kisbaba. Szakemberhez fordultunk, aki kimondta a végső diagnózist: meddők vagyunk. Ez a hír borzasztóan letaglózott. Ezek után lombikprogram keretén belül már épp a beültetésre készültünk, amikor kiderült: várandós vagyok. Isten első csodája, amit Szabival közösen éltünk meg, hogy bár papírunk volt róla, hogy nem lehet gyermekünk, Alida természetes úton megfogant. És aztán szintén természetes úton kaptunk még két ajándékot: Ajsát, később pedig, mikor harmadik gyermeket szerettünk volna, újabb hosszú várakozás után megszületett Mózes is. Utólag már látjuk, hogy Isten tervei mindig jobbak, mint a mieink, csak ki kell várni az ő időzítését. Sokkal jobb, ha nem mereven kapaszkodunk a saját elképzeléseinkhez, hanem kinyitjuk a tenyerünket, és azt mondjuk: tegyen bele azt és akkor, amikor ő szeretne.

Szabolcs: A Mózesre való várakozásunkkor már valóban nem volt bennünk nagy feszültség, de Alidánál az egy nagyon görcsös időszak volt. Nagyon akartuk, mindent megtettünk, futkároztunk orvostól orvosig, ez az aggodalmaskodás pedig elkezdte széthúzni a kapcsolatunkat.

Szóval ez a két várakozási időszak az életünkben nagyon más volt, mert közben Isten formált bennünket. Alidánál nemcsak a várakozás volt elképesztően nehéz, hanem az első néhány év is.

Adél: Alida egy nagyon beteges kisgyermek volt: autoimmun betegséget diagnosztizáltak nála, többször volt lázgörcse, eszméletvesztése. Az immunológus azt mondta: nem biztos, hogy járhat majd iskolába, óvodába sem lenne tanácsos. Mi viszont háromévesen beadtuk őt a Kecskeméti Bárányka Baptista Óvodába. Őszintn szólva nem hittel, csak azzal a hittel, ami a szomszédunkban volt.

Oviból a gyülekezetbe

Szabolcs: A korábbi otthonunknál a szomszédunk a baptista gyülekezetbe járt, és a házi csoportjukban imádkoztak a falon túliakért – értünk. Tudták, hogy lakik ott egy fiatal házaspár egy kislánnyal, akinek sok egészségügyi problémája van. Végül így a szomszédunk ajánlotta nekünk az ovit és az ottani munkatársakat. Az óvodai három év alatt megismertük a gyülekezeti közösséget, a közösségen keresztül pedig Istent is.

Szóval a mi hitre jutásunk történetében több ember is fontos szerepet játszott – többek között a kis göndör fürtös hároméves Alidánk is. Ebben az időszakban átéltem például, hogy amikor valamilyen céges probléma vagy családi krízis volt, a kislányom egyszerűen Jézus szavaival vigasztalt. Csak lestem, hogy honnan mond ilyeneket. Ezekben az években otthonra leltünk a közösségben, Isten formálta a szívünket, megtértünk, és Adéllal együtt merítkeztünk be.

Alida után két évvel megszületett Ajsa, hat évvel később pedig még egy ajándékot kaptunk Istentől: Mózest.

A pályaválasztás útvesztőjében

Szabolcs: Sokan mondják, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond – én mindig úgy éreztem, hogy ez butaság, mert annál nincs keményebb, mint amikor nem alszunk. Egy nagy gyerekre nem kell 0–24-ben figyelni, nincs akut életveszélyben minden pillanatban. De az is igaz, hogy nem egyszerű a tinik nevelése. Rengeteg inger és nagy presszió éri őket nap mint nap – ezt látjuk a saját gyerekeinken is – ami elképesztően megterheli az elméjüket.

Adél: Szerintem a legkisebbnél (Mózes, 9) az internethasználat és a netes játékok a legnagyobb veszélyforrás. Nála a legnehezebb a megfelelő keretek kijelölése. Probléma ráadásul, hogy ha egy gyerek nem játszik bizonyos játékokkal, amikkel mindenki más igen, akkor az osztályban emiatt kiszorulhat közösségekből. Szóval nagyon nehéz megtalálni a határokat: mit és mennyit engedjünk.

A két lánynál teljesen más jellegűek a kihívások. Ajsa (15 éves), ő az énkeresés fázisában van: ki vagyok, merre menjek, kik a barátaim és miért? Alida (17 éves) és Ajsa nagyon komfortosan érzik magukat a gyülekezeti ifiben, egy megtartó közösséget találtak ott 50 olyan másik fiatallal, akiknek hasonló az értékrendjük.

Szabolcs: A másik nagy kihívás, amiben most vagyunk, a gyerekek pályaválasztása. Az adottságok felismerése szülőként fontos feladat, illetve az is, hogy hogyan tudjuk őket támogatni ezen az úton. Látjuk, hogy rengeteg a kihívás ma ezen a területen – erre mi nem voltunk felkészülve. A cél most, hogy meglássuk, a gyerkőceinknek mi a legoptimálisabb hivatás vagy továbbtanulási út, és ebben segítsük őket akár szakember bevonásával is. Szerintem ma, amikor minden annyira gyorsan változik a közoktatási rendszerben és a munkaerőpiacon, különösen fontos, hogy mi szülőként és a gyerekeink ismerjük a lehetőségeket.

Adél: Igen, mert nagy kérdés például, hogy ha valaki 3–5 év múlva kijön az egyetemről, vajon jól használható lesz-e a tudása. Lesz még az a szakma egyáltalán, vagy az AI mindent elsöpör? Szóval ebben a rohamosan változó világban próbálunk segíteni nekik eligazodni, hogy aztán jó döntést hozhassanak.

Nekem gyerekként megmondták a szüleim, hogy mit tanuljak, merre menjek. A mi szemléletmódunk ehhez képest egészen más. A cél, hogy olyan pályára segítsük őket, amiben boldogulásuk lesz, amit szívesen csinálnak, és amilyen úton az Isten szeretné látni őket. De fontos, hogy úgy támogassuk őket, hogy a döntés az övék, hiszen a következményeket is ők viselik. Szerintem ebben az életkorban meg kell már nekik hagyni a döntési lehetőséget, de ennek az egésznek az alapja a jó kapcsolat, a biztonságos kötődés – köztünk Szabival, és a gyerekekkel is. Így tud egy olyan egység felépülni a családunkban, ami a nézeteltérések ellenére is szilárd alap lehet. Nálunk is vannak viták, ütközések, de az a fontos, hogy egy irányba tartunk, és az egész családunk Isten vezetésével működik.

Szabolcs: Ami még szerintem hozzájárul ehhez a biztonságos kapcsolódáshoz, az az őszinteség. Ha bármiben szeretnénk megtudni az igazságot, igyekszünk őszintén beszélgetni velük a lehetséges következményekről vagy veszélyekről, legyen szó akár a droghasználatról, alkoholfogyasztásról vagy párkapcsolati kérdésekről. Tehát nem szükséges, hogy mindent a saját bőrükön tapasztaljanak meg: lehet, hogy ha valamivel kapcsolatban felvázoljuk a valós kockázatokat, bízni fognak bennünk annyira, hogy jól fognak tudni dönteni az adott helyzetben, és nem mennek bele valamibe, ami tényleg veszélyes. Azt látjuk egyébként, hogy a gyülekezet ifijében tényleg biztonságban vannak, Isten jelen van abban a közösségben, és ez elképesztően fontos ebben az életkorban.

„Köszönöm, hogy így vagytok egymással, hogy békesség van itthon”

Adél: Ahogy nőnek a gyerekeink, egyre több a válás a környezetünkben. Azt hiszem, a legnagyobb probléma ebben a helyzetben a minőségi idő hiánya. Nagyon nehéz meglátni a másikat három gyerek, a cég és a rengeteg munka mögött. Hogyan lehetséges, hogy a kapcsolat és az intimitás megmaradjon köztünk? Igazság szerint csak úgy, ha tudatosan figyelünk rá, hogy a mindennapokban is töltsünk együtt időt. Mi Szabival egy cégnél dolgozunk, néha bizony napközben is megbeszélünk olyan témákat, amelyek nem feltétlenül a cégről szólnak.

Szabolcs: Néha szoktunk olyat csinálni, hogy ha nekem van vidéki feladatom, megkérdezem Adélt, nem kísérne-e el engem. Ennek van egy randi-feelingje. Ilyenkor, ha más városban vagyunk, lehet, hogy beülünk például valahova együtt ebédelni vagy kávézni, illetve az oda-vissza út alatt is tudunk beszélgetni.

Adél: Az a jó, hogy mi ezeket merjük egymás felé őszintén kommunikálni. Szabi elmondja, ha neki szüksége van arra, hogy elutazzak vele. És lehet, hogy itthon a feje tetején áll minden, de erre akkor is fontos időt szánni.

Ezen kívül igyekszünk minden olyan tanulási lehetőséget megragadni, amit a gyülekezet vagy a környezetünk ad. Ezeken a szakemberek által tartott tréningeken igyekszünk rendszeresen, időt és pénzt nem sajnálva részt venni, mert mindig tanulunk valamit, amit tudunk aztán alkalmazni a kapcsolatunkban.

Ma már nélkülözhetetlennek tartjuk például, hogy egy évben egyszer-kétszer elmenjünk házashétvégére. Nehéz megoldani, sosem alkalmas, de az a három-négy együtt töltött nap segít visszatérni a gyökerekhez, a mély érzésekhez. Szerintem ez nagyon jó befektetés a kapcsolatunknak és a gyerekeknek is. Mert persze, akkor éppen nehéz, hogy anya, apa nincs itthon, nincs kész a reggeli, nem hoznak-visznek. De a mi felmenőink között az összes pár szétment, ez fájó pont a családunkban. És a gyerekeink már felmérik és tudják, hogy hosszú távon ezek a hétvégék mindenkinek értékesek, mert nekik is óriási ajándék, ha a szüleik idős korukban is együtt vannak és szeretik egymást.

Házasságunk alapigéje, melynek jelentőségét nehéz és örömteli időszakokban egyaránt tapasztaltuk: „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” (1Mózes 2:18 Károli)

Ha szívesen elmerülnél a házasság témakörében, akkor ajánljuk figyelmedbe ezt a két korábbi üzenetsorozatunkat is:

Házas-Társas – Dobj egy nagyot és lépj a boldog házasság felé:

Amit a boldog párok tudnak:

 

Adél és Szabolcs története megmutatta, milyen sokat számít az őszinteség és a szeretet a család megtartásában – még a legmozgalmasabb időszakokban is. Holnap érkezik a záró epizód: Kati és Lajos mesélnek arról, milyen az élet a gyerekek „kirepülése” után, amikor a ház elcsendesedik, és újra ketten maradnak. Ne hagyd ki a folytatást!

Várunk szeretettel:

a UCB Hungary Alapítvány csapata