Társak minden fronton – Őszinte beszélgetések a házasságról 3. nap

Az újraközeledés meghitt éveiben

„Ha a gyerekeink ránk néznek, egy elég olaszos párt láthatnak. Tudunk hevesen vitatkozni, olykor veszekedni is, de a legfontosabb, hogy mindig tudjuk rendezni is ezeket a helyzeteket.” – fogalmazza meg Lajos több mint 30 év tapasztalatát… A fejlődés iránti vágy és az önismeretben való elmélyedés nemcsak a saját házasságukat tette kiegyensúlyozottabbá, hanem másoknak is segítségére vált.

Varjú Lajos és Kati szenvedélye, hogy a Krisztusban való igazi szabadságot képviseljék, és hogy az önismeret fejlesztésével támogassák a hozzájuk fordulókat. Rendszeresen tartanak közösen tréningeket és családkonzultációkat. Lajos mentálhigiénés szakember, Kati családkonzulens. Három felnőtt gyermekük már kirepült a családi fészekből, így ketten élnek kecskeméti otthonukban.

Amikor egy meg egy több, mint kettő

Kati: Nagyon szeretjük a jelenlegi életszakaszunkat, sok és sokrétű feladatunk van, úgyhogy abszolút nincs olyan gondunk, hogy unatkoznánk, vagy szomorkodnánk amiatt, hogy elköltöztek a gyerekek. Lajossal nagyon szeretünk együtt konzultációt és tréninget tartani, úgy érzem, jól tudunk együttműködni.

Lajos: Igen, érdekes, hogy munkahelyzetben nagyon ritka a vita köztünk, mert minden helyzetben egyértelmű, hogy ki a főnök, és a másik ezt tiszteletben tartja. Ha egy házaspárral foglalkozunk, Kati a főnök, mert ő a családkonzulens, ha pedig tréninget tartunk, akkor én, mert nekem van több tapasztalatom benne. Szerintem ez egyrészt a tisztelet része, másrészt ha valaki valamiben jobb, fontos átengednünk neki a teret.

Kati: Engem sokat foglalkoztatott a férfi-nő kérdés. Istentől különböző adottságokat kaptunk, tehát nem vagyunk egyformák, viszont egyenrangúak igen. A családunkkal és személyes életünkkel kapcsolatos döntéseknél Lajossal mindig együtt gondolkodunk, mindketten érvelünk, ezt mi mindig is így csináltuk. Hála Istennek, nem tudok olyan döntésre visszagondolni, aminél azt éreztem volna, hogy Lajos részéről ne lenne komolyan számításba véve az én érvem vagy szempontom.

Lajos: Ami pedig a férfi-női szerepekről való gondolkodást illeti, természetesen a mi családunkban is megvannak azok a klasszikus helyzetek, hogy mivel én többet vagyok távol, az otthoni teendők nagyobbik részét Kati végzi. De nem azért, mert az az ő feladata, hanem ez mindig a leterheltségünktől függött. Amikor nem volt munkám, akkor én takarítottam, és abban az időszakban például főzni is megtanultam. Szerintem marha jól főzök! De fontos látnunk, hogy ezek a szerepek a szükségletekből jönnek.

35 éve házasként – visszatérhet a régi tűz?

Lajos: Mi azt tapasztaltuk, hogy az évek múlásával nagy erőbefektetésre van szükség, hogy az érzelmek újra a szerelemhez hasonlóak legyenek. Nekünk is voltak jobb és nehezebb időszakok is. Volt, amikor mind a ketten sokat dolgoztunk, fáradtak voltunk, és volt, amikor jobban odafigyeltünk egymásra. De úgy látjuk, hogy elérhető ugyanaz az érzés, mint a kapcsolat legelején, csak ilyenkor már nem magától jönnek az érzelmek, hanem bitangul meg kell érte dolgozni.

Kati: Ahhoz, hogy ettől ne ijedjünk meg, fontos szakmai szempontból megértenünk a kapcsolatok dinamikáját.

Az első időszak egy hormonvezérelt állapot: minden érzelem magától jön. Viszont körülbelül két év után ez alábbhagy. Isten ezt nagyon jól rendezte el: van egy intenzív időszak, amikor ki tud alakulni egy komoly kötődés, ami a későbbi időszakokban munícióként szolgálhat. Ez a szimbiózis időszaka, amikor azt éljük meg, hogy olyan egyformán gondolkodunk. Ilyenkor csak a jót vesszük észre a másikban.

Ezután következik a differenciálódás időszaka, amikor észreveszem, hogy a társam más. Sokszor azt gondoljuk, hogy megváltozott, pedig nem ő lett más, hanem az én látásom változott meg. Észreveszem a negatív és idegesítő dolgait – ez bizony egy nehéz időszak, amit nem lehet megúszni, de teljesen természetes. Normális, hogy gyakran összekülönbözünk, ettől nem szabad megijedni.

Viszont ha ebben az időszakban dolgozunk a kapcsolatunkon, akkor jön az ún. gyakorlás időszaka – általában ilyenkor már gyerekek születnek, mindenki építi a karrierjét – ilyenkor van egy természetes eltávolodás. Ez nem azt jelenti, hogy nincs meg a kötelék, csak már nem vagyunk olyan intenzív módon együtt. Ilyenkor tudatosan dolgozni kell a házasságunkon. Mi például tudjuk, hogy szükségünk van arra, hogy minden héten elmenjünk egyet kávézni, vagy hogy minden nap legyen egy kis idő reggel vagy este, amikor tudunk nyugodtan beszélgetni.

Ha ezeket az éveket tudjuk jól csinálni, akkor 15–20 év után eljön egy olyan időszak, ami nagyon hasonlít az első két évre: az újraközeledés. Ez egy meghittebb, békésebb szakasz, és ide tényleg el lehet jutni, de előbb meg kell küzdeni együtt a nehézségeket is.

Lajos: Azt gondolom, hogy az apró figyelmességek, szívességek rengeteget számítanak. Például amikor Kati vesz nekem erőspaprikát anélkül, hogy kértem volna, egyszerűen azért, mert tudja, hogy nagyon szeretem. Ugyanígy, ha szó nélkül kipakolom a mosogatógépet, amihez bár soha nincs kedvem, mégis megteszem, az jólesik neki. Ilyenekből érezzük a másik figyelmét, szeretetét. Szóval úgy érzem, a házasság ezen szakaszában itt dőlnek el igazán az érzelmek.

Az önismeret ajándéka

Kati: A gyerekeink már bőven tinédzser korban voltak, mikor mi aktívabban elkezdtünk az önismerettel foglalkozni. Lajos a mentálhigiénés képzést végezte el, én a családkonzultációt és a mediációt, most éppen a szupervíziót. Minden, amit ezeken a képzéseken megtanultunk, nagyon hasznos lett volna a korábbi években, elsősorban a gyereknevelésben. Az önismeretben ráadásul az a szép, hogy kéz a kézben jár az istenismerettel. Ha fejlődünk az egyikben, fejlődni fogunk a másikban is, ami ráadásul erőteljesen befolyásolja az Istennel való kapcsolatunkat.

Lajos: Utólag úgy látom, hogy összességében jó szülők voltunk, de valóban a gyereknevelés területén van talán a legtöbb dolog, amit másképp csinálnék a mai fejemmel. Nyilván most is hibáznánk, de szerintem kevesebbet. Ma már bátrabban mernék szembenézni a saját érzéseimmel.

Régen – most már tudom – sokszor azért nem reagáltam jól helyzetekre, mert rendkívül meghatározó volt számomra mások véleménye, és volt, hogy szégyelltem a gyerekem viselkedését. Na ez az, amit nem engedhet meg magának egy szülő.

Szerintem, ha ma észlelném a szégyenérzetet magamban, akkor nem a gyerekemet próbálnám reflexszerűen rávenni más viselkedésre, hanem elsőként magamban próbálnám megfejteni a kérdést, hogy vajon ez a szégyen honnan jön. Mert nyilván nem a gyerekemtől, egészen más a forrása. De hát akkor ez eszembe sem jutott, mert kicsit naiv, tudatlan voltam.

Kati: Van egy olyan gondolat, hogy „aki rosszul viselkedik, az rosszul érzi magát”. Én is azt gondolom, hogy ma már, ha mondjuk a gyerekem rosszul viselkedne, sokkal inkább tudnám empátiával nézni a helyzetet, és elsőként nem az ő viselkedését akarnám korrigálni, hanem inkább azzal foglalkoznék, hogy eljussak az igazi érzéseihez, és hogy megértsem a kiváltó okokat.

Lajos: Egy másik, konkrétabb példa, ami jól tükrözi a szemléletformálódásunkat:

A középső lányunk tizenöt éves lehetett, amikor elénk állt, hogy be fogja festetni a haját rózsaszínre. Mondtam neki, hogy én ezt nem szeretném. És amikor megkérdezte, hogy miért, akkor jöttem rá, hogy az egyetlen válaszom őszintén szólva annyi: „Mit szólnak majd hozzá?”. És akkor nagyon elszégyelltem magam. Ez az érvem? Szóval végül azt mondtam neki, hogy nem tudok válaszolni, nyugodtan fesse be a haját. Ez a történet bennem nagy változást idézett elő. Nem számít, mit gondolnak mások, nem határozhatja meg ez a félelem az életünket. És ez a gondolat a későbbiekben nagy szabadságot adott az egész családunknak. Nekünk Katival – most már mondhatom – küldetésünk, hogy képviseljük az igazi szabadságot Krisztusban. Fontos, hogy ne terheljük egymást olyan szabályokkal, amik egyáltalán nem igazolhatóak az Ige alapján, és köze nincs a szabadsághoz, Krisztus szeretetéhez.

Kati: Én is arra jutottam már nagyon-nagyon régen, hogy Isten sokkal nagyobb szabadságra teremtett bennünket, mint amilyen keretek között ezt a mozgásteret mi kijelöljük egymásnak. Szóval ez a szabadság-kérdés nekünk mostanra tényleg a szívügyünkké vált. Arra törekszünk, hogy abban a szabadságban, azzal a szeretettel, amelyet Krisztusban megtaláltunk, valóban világítani tudjunk.

Kati és Lajos története azt üzeni: a házasságban megélt szabadság nem szerencse kérdése, hanem Krisztus szeretetéből fakadó ajándék. Amikor ezt a szabadságot választjuk, a kapcsolat valóban több lesz, mint két ember együttélése.

Köszönjük, hogy velünk tartottál a Társak minden fronton – Őszinte beszélgetések a házasságról című sorozat olvasójaként!
Imádkozunk, hogy ezek a történetek megerősítsenek, reményt adjanak, és közelebb vigyenek benneteket egymáshoz, és Istenhez.

Ha értékes volt számodra ez a sorozat, és szeretnél segíteni abban, hogy mások is megismerhessék, kérjük, segítsd alapítványunk misszióját támogatásoddal! Célunk, hogy további értékes tartalmakat készíthessünk, amelyek által Isten személyes üzenetével találkozhatnak azok is, akik ma még reménység nélkül élnek.

Áldott napokat kívánunk szeretettel:

a UCB Hungary Alapítvány csapata