„A csend jó dolog. A legszebb változások csendben mennek végbe: csendben csírázik a mag, csendben nyílik a virág, csendben gyümölcsöznek a fák, csendben fejlődik az élet az anyaméhben. A hernyó lepkévé válása sem hangos, harsány esemény, senki sem tapsol neki, amikor bebábozódik, halkan érik gyönyörű pillangóvá.

A csendben csodálatos dolgok történnek. Miért esik hát nehezünkre elcsendesedni?

Okolhatjuk ezért a 21. század technológia uralta instant jellegét, a mi eszeveszett tempót diktáló, felgyorsult világunkat, a társadalmat, amelyben folyton bizonyítani kell, a teljesítménykényszert, ami a munkahelyen vár, a feszültséget, ami pedig otthon, a mindennapi teendők szűnni nem akaró sorát, a túlhajszolt lelkünk állapotát, az aggodalmaink fojtogató jelenlétét – érthető, hogy úgy érezzük, mindez ellehetetleníti az elcsendesedést. Nyugtalan lélekkel senki sem szeret csendben lenni. Zenét, rádiót, podcasteket hallgatunk, tv-t, sorozatokat, tiktok videókat nézegetünk, telefonon beszélgetünk, csak ne kelljen egyedül maradnunk a saját lelkünkkel.

Pedig a nyugtalan lélek számára éppen a csend jelenti a gyógyírt. A csend teremti meg az Úrral való találkozás lehetőségét.

Gondolj csak Illésre! Amikor az Úr a megfáradt, kiégett állapotban lévő Illés szívére akart beszélni, nem kiabált, nem mennydörgött az égből, hogy dörgedelmes szóval kirázza őt a letargiából, a depresszióból, ellenkezőleg: „lejjebb vette a hangerőt””