„Kudarc érhet minket saját hibánk miatt, mások elutasítása miatt vagy a körülmények alakulása miatt is. Ilyenkor könnyen belecsúszunk egy indulatokkal, félelmekkel és kétségekkel teli lelkiállapotba. Beszűkül számunkra a világ, és úgy érezzük, hogy nincs kiút. Ez teljesen természetes, de nem kell benne ragadnunk és sátrat vernünk ebben a gödörben.

Jézus találkozott Péterrel egy kudarccal végződő műszak után. Nem kérdezett tőle semmit, csak azt, hogy beléphet-e a csónakjába. Amikor Péter beengedte, Jézus elkezdett beszélni. És amit Péter hallott, az elkezdte felülírni a csalódottságot, ami benne volt.

A kudarcok gödrének legmélyén mi sem vagyunk túl messze attól, hogy meghalljuk, amikor Isten szólít minket. Ő akar szólni hozzánk!

Ha Isten kézben tartja az egész világot, akkor ne tudná választ a te jóval kisebb problémádra? Az Ő tarsolyában mindig van egy olyan megoldás, amire te még nem gondoltál.”

Már a katonaság előtt is rájöttem, hogy ez az életvitel káros és tönkretesz, de sehogy nem tudtam letenni a poharat. A hazaköltözés után is foglalkoztatott a gondolat, hogy szabadulni kellene, próbáltam megállni, de nem ment. Elvonókúrára is mentem, de nem tudtak hosszú távon segíteni. Többször próbáltam egyedül, a magam erejéből abbahagyni, de hiába fogadtam meg, hogy holnaptól nem iszom, másnap nem tudtam megállni. Pedig ott és akkor komolyan gondoltam, ott és akkor igaz volt az elhatározás, de ez egy erős megkötözöttség, amiből egyedül nem lehet szabadulni.

Már az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatott, mert nem láttam más kiutat.

Fordulópont – az Isten kezébe tett élet A szüleim tudtak a nehézségeimről, hiszen az alkoholprobléma nem titkolható. Nagyon sokat imádkoztak értem és velem. Aztán egy reggel felkeltem, és azt mondtam: „Istenem, a te kezedbe teszem le az életemet. Most már te vezess és irányíts!” Tudtam, kihez kell menekülni, hiszen gyermekkoromtól szívtam magamba ezeket az üzeneteket. Azzal a néhány szóval kezdődött a változás, és innentől kezdve tudtam fölfelé kapaszkodni.”

„Nincs ennyi pénzünk… Túl rövid a határ-idő… Ha meg is tudnánk venni a telket, az építkezés megviselné a családunkat, a gyülekezetet. Hiszen nem egy házas¬párról hallottunk már, akiket úgy megvi¬selt az építkezés, hogy elváltak, vagy egy lelkipásztor ismerős építkezés közben kapott szívinfarktust.

Magamban így kiáltottam: „Uram, én ezt nem akarom, kérlek ál¬lítsd le! Nem akarom a férjemet elveszí¬teni, az túl nagy ár lenne!” A férjem elindult a munkahelyére, én pedig a szokásos módon a reggeli el¬csendesedéssel, Istenre figyeléssel indí¬tottam a napot.

Az aznapi zsoltárban a következő sorokat olvastam: „Emlékezz, Uram, Dávidra, minden viszontagságára! Mert esküt tett az Úrnak, fogadalmat Jákób erős Istenének: Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhe¬lyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az Úrnak, lakóhelyet Jákób erős Istenének!” (Zsoltárok 132:1–5)”