Mai Ige

Isten azt akarja, hogy minden ember megismerje, de nem kényszerít bennünket rá. Azt mondja, hogy ha teljes szívvel keressük Őt, meg fogjuk találni.

Miközben ezeket írom, vendégem van: Jaya barátom Délkelet-Indiából. Jaya nagyapja falujának hindu guruja volt. Egy bizonyos ünnep alkalmával minden évben ételeket raktak ki a házukban az istenek számára, majd távoztak. Tizenkét évesen Jaya úgy döntött, hogy elrejtőzik a házban, hogy meglesse, milyenek az istenek. Amikor elmondta nagyapjának, hogy az ennivalót nem az istenek, hanem a patkányok fogyasztották el, az öregember dühösen azzal magyarázta az esetet, hogy az istenek az ifjú Jayát kímélendő érkeztek patkány alakjában. Ha ugyanis meglátta volna az isteneket, szörnyethal. Ezért ezek csupa irgalomból patkánynak álcázták magukat, hogy megoltalmazzák.

Ez azonban nem csillapította Jaya fokozódó szkepszisét. Tudni akarta, valóságosak-e az istenek, feltörte tehát nagyapja bezárt szekrényét, amelyben pálmalevelekre írott ősi, védikus iratokat tartott. A Rigvédában (a legkorábbi hindu szent iratban) olvasott a fény istenéről, a mindenség Teremtőjéről, aki mint a Purus Pradzsápati („minden teremtmény ura, aki emberré lett”) jelent meg, s aki feláldozta magát, hogy ezáltal megszabadítson bennünket a karma (a jó és rossz cselekedetek következményeinek) hatásától. Jayát valamiféle belső erő arra késztette, hogy vizsgálódni kezdjen ezzel a fényistennel kapcsolatban.

Jaya megkérdezte a hindu papot, aki azt mondta az ifjú embernek, hogy száz napon keresztül minden éjszaka meg kell mártóznia a Krisna folyóban, és százezerszer el kell énekelnie egy különleges mantrát. Ha ezt hibátlanul elvégzi, meg fog jelenni neki a fényisten. A hindu papnak meg sem fordult a fejében, hogy egy tizennégy éves gyerek végigcsinálja ezt az extrém meditációs kurzust.

Jayát nem rettentette el az emberpróbáló feladat, a következő három hónapot mellig a szennycsatornák fertőzte folyón leúszó szemét közt állva töltötte. „Százezer mantrával később” kikapaszkodott a partra, s izgatottan várta az isten felbukkanását. Semmiféle fény nem jelent meg – leszámítva a kelő hold távoli fényét. Jaya magánkívül volt – vajon mit csinálhatott rosszul? Két év után csalódottan feladta a keresést.

Tizenhat éves volt, amikor egy átutazóban lévő szent ember a falujukban az ő szüleinél szállt meg. Jaya a fényistenről faggatta. Ez a guru megígérte neki, hogy elviszi egy onnan nyolcszáz mérföldnyire lakó főpaphoz, aki ismeri a fényistent. A fiú még mindig égett a vágytól, hogy megismerje az igazságot, ezért úgy döntött, titokban megszökik a szent emberrel, hogy találkozzék a főpappal, számolva a visszatérése utáni következményekkel.

Az egyhetes vonatút felénél jártak, amikor a szent ember és segédje eltűntek – az összes pénzével és egyéb holmijával egyetemben. Jayát, nem lévén jegye, lehajították a vonatról. Túlságosan szégyellte magát, semhogy vissza mert volna térni a szülői házba, elkeseredésében inkább úgy döntött, véget vet életének.

A vasúti sínekre feküdt, s egy utolsó, kétségbeesett imában sírva így fohászkodott: „Fény istene, ha létezel, nyilatkoztasd ki magad nekem most, mert eldobni készülök az életem.” Jaya nem képes pontosan felidézni, mi történt, amint azon az éjszakán ott feküdt a síneken, mindössze arra emlékszik, hogy mintha a közeledő vonat fényeit látta volna – ám ezek ragyogóbbak voltak bármilyen más fénynél, amelyet addig látott. A fényből egy hangot hallott: „Jaya, én vagyok az az Isten, akit keresel. Én vagyok a fény Istene. Jézusnak hívnak.”

Jaya, Jézus, a fény Istenének híve lett, még mielőtt akár egyetlen kereszténnyel is találkozott volna. Ez idáig még csak Bibliát sem látott. Az elmúlt huszonöt év során feleségével India szegényeinek legszegényebbjei közt szolgált, árvaházat alapított, amelybe utcagyerekeket fogad be, szakmára tanít nőket, akik a szexrabszolgaság első számú áldozatai, kórházat alapított, amelyben olyanokat gyógyítanak, akik ezt egyébként nem engedhetnék meg maguknak, és templomokat épít, hogy másokkal is megismertesse a fény Istenét.

Jézus a fény, a szeretet és a megbocsátás Istene. Azt akarja, hogy minden nemzet tagja visszatérjen hozzá, kényszeríteni azonban nem akar bennünket. Tiszteletben tartja szabad akaratunkat.

Isten azt ígéri, hogy bárki, aki teljes szívvel keresi, kapcsolatba kerülhet vele, hiszen mindnyájunkat egy egyedülállóan különleges kapcsolatra teremtett. Nem kell várnunk az örökkévalóságra, ebbe a kapcsolatba hit által lépünk be. Úgy, ahogyan a feleségem és én a hit által léptünk be a házasságba – életünket egy egyszerű „igennel” ajánlva fel egymásnak. Ez minden, amit Isten kér: forduljunk feléje hittel, és mondjuk: „Akarom, hogy annak hatása, amit Jézus tett, rám is kiterjedjen – akarom, hogy megbocsáss nekem és vezess engem – Veled akarom tölteni az örökkévalóságot.”

Az örökkévalóságot ahhoz sem kell kivárnunk, hogy alkalmassá váljunk erre a kapcsolatra. Gondolatainkon keresztül Isten most is közvetlenül szólhat hozzánk. Képesek vagyunk arra, hogy megtanuljunk lélekben figyelni, és amikor bizalommal felelünk, még személyesebben megismerhetjük Istent.

El sem tudjuk képzelni, mennyire különlegesek vagyunk a Világ Világossága szemében – de próbáljuk csak meg!

(Részlet: John Burke – Képzeld el a mennyet! Jaffa Kiadó, www.jaffa.hu)