Mai Ige

Egy apró gesztus, egy váratlan találkozás vagy egy bátor döntés elegendő ahhoz, hogy az egész életünk megváltozzon. A következő történet bizonyítja, hogy adott pillanatokban meghozott döntéseink egész sorsunkra hatással lehetnek. Amikor átadjuk Istennek az irányítást, új utakat fedezünk fel, és életünk valódi értelmet nyer.

Április volt. Már sötétedett, amikor Paula és Jenő megérkeztek a váróterembe. Üres volt a helyiség. A néma csend és a levegő gyógyszeres szaga csak még nyomasztóbbá tette a bennük felgyülemlett feszültséget. Szótlanul álltak egymás mellett.

Halk léptekre lettek figyelmesek, majd az előttük lévő ajtó lassan felfedte a fehér köpenyes orvos alakját. Paula – aki feketében volt – mozdulatlanul nézett maga elé.

„Megérkeztek? Fáradjon beljebb!” – intett az orvos.

Paula hátrafordulva Jenő tekintetét fürkészte. Arra várt, hogy megszólaljon. De mit is lehet ilyenkor mondani? Szemei megteltek könnyekkel, majd lehajtotta a fejét, és szó nélkül ment az orvos után. Az ajtó becsukódott.

Jenő mereven ült le a váróterem egyik székére, a semmibe révedt tekintete.

Még fiatalok voltak. Ő 19, Paula 17 éves. „Talán ha egy másik helyen élnénk, ahol nem kellene találkozni más emberek szúrós tekintetével. Ha több pénzünk lenne, és lenne egy közös otthonunk. Ha lenne egy jól fizető munkám, amiből három szájat is tudnék etetni… Talán kisfiú lenne, Paula kék szemével és göndör fürtjeivel…” Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, de gyorsan elhessegette mindet. „Reménytelen. Paula is ezt akarja. Most erősnek kell lenni, miatta. Idővel biztos könnyebb lesz.”

Odabenn az orvos az eszközei között csörömpölt, míg Paula előkészült.

„Vetkőzzön le, kérem, majd feküdjön fel az ágyra!”

A fiatal lány gépiesen követte az orvos utasításait. Nem akart gondolkodni. Nem akart belegondolni, hogy mi történik most. Hogy mit gondol az orvos. Mit gondol Jenő. Mit gondol Isten. Mit gondol ez a kis teremtmény a szíve alatt...

Arcán könnyek gördültek végig, míg remegő testtel felfeküdt az ágyra. Várt. A másodpercek még sosem teltek ilyen lassan.

Egyszer csak egy különös érzés kerítette hatalmába: mintha valami megmozdult volna benne. Még sosem érzett ilyet. „Ez nem lehet!” – gondolta. Majd még egyszer. A pici rezdülések hatására melegség járta át egész testét. Paula felült. Sápadt bőre hirtelen megtelt élettel.

Az orvos értetlenkedve nézett rá:

„Netalán ki szeretne menni a mosdóba?”

„Doktor úr!” – mondta remegő hangon Paula. – „Én nem akarom ezt. Szeretném őt megtartani!”

Az orvos szelíd mosollyal az arcán azt felelte:

„Hölgyem, én lennék a legboldogabb, ha még egy gyermek születne ebbe a kicsi városba!”

Miközben Paula kapkodva öltözködött, az orvos lehúzta a kesztyűit, s bár öröm ült ki arcára, válasz után kutatva figyelte a lányt. Kisvártatva megszólalt:

„Engedje meg, hogy megkérdezzem! Mégis mi vezette el erre a radikális döntéshozatalra?”

„Olyan érzés volt, mintha megsimogatott volna” – válaszolt Paula csillogó szemekkel.

„Dehát ez lehetetlen. A magzat még túl kicsi. 12 hetes... Még túl korai, hogy ilyesmit érezhessen!”  – csúsztak ki a szavak az orvos száján.

Ám Paula reménnyel és meggyőződéssel teli tekintete ellent mondott minden szakmai ténynek és érvelésnek. Az orvos, aki közben megbánta elhamarkodott szavait, kis gondolkodás után így szólt:

„Nem tudom, mi volt az, amit érezhetett, de Valaki ma bizonyára megsimogatta a lelkét.”

Paulának csak erre volt szüksége. Sietve nyitotta ki az ajtót.

A váratlan zajra Jenő hirtelen felemelte a fejét. Rögtön odasietett hozzá. Értetlenül figyelte remegő szerelmét. Kezeibe fogta az apró, fehér kezeket, lágyan megszorította, intve arra, hogy magyarázatot vár.

„Nem tudom megtenni! Éreztem őt! Élni akar!”

Jenő tekintete ellágyult, és magához szorította az ő Pauláját.

Szótlanul mentek egymás mellett az autóig. De ez a csend most egészen más volt, mint röviddel azelőtt, amikor megérkeztek a parkolóba és elindultak a rendelőbe. Ez a csend békés volt, tele izgalommal. Olyan megnyugvást éreztek, mely szabaddá teszi az embert a nehézségek ellenére is.

„Ez most mindent meg fog változtatni, de Aki megadta, meg is tartja, és erőt is ad hozzá, hogy felneveljük őt” – törte meg a csendet Jenő, majd rátette kezeit az autókormányra. Paula lassan odanyúlt párja jobb kezéért, és erősen megszorította azt. Igy indultak neki az előttük álló útnak.

Egy évtizeddel később Kolosból életerős kisfiú lett. Az iskola mellett fociedzésekre jár, nagyon tehetséges. Amikor alszik, Paula néha megáll az ágya mellett és elmereng. Szemléli az aranyfürtös gyermeket, akivel megszületett szívében a feltétel nélküli szeretet érzése, és a bátorságé, melyet saját érdekében talán sosem fedezett volna fel. Ő mélyítette el az Istenben való hitét, és megismertette vele a kegyelem simogató erejét.

(Igaz történet)