Mai Ige

12-13 évesen még nem volt sok probléma velem. Julika nénitől, a nagynénémtől sokszor hallottam akkoriban: „Zsoltikám, neked nagy elhívásod van.” Évekkel később, mikor már napi szinten voltam drogfogyasztó, azt mondta: bár tudja, hogy nem vagyok jó helyen, mégis nagyon szeret és mindennap imádkozik értem. Akkor elvicceltem ezeket a helyzeteket, de Isten megérintett. Ő megtartott akkor is, amikor nagy mélységeket jártam meg.

Szorongás és lázadás

Lelkipásztorcsaládban felnőni egyszerre áldás és teher. A szüleim és nővéreim hite bátorító volt, egy szerető gyülekezet vett körbe. De kisvárosban éltünk, így a tanító nénitől kezdve mindenki tudta, hogy ki az apukám, és volt egy elképzelésük arról, hogyan kellene viselkednem. „Ne késs el, ne beszélj csúnyán, legyél jó fiú…”

Tini voltam, amikor az első Ez az a nap! rendezvényen, egy koncert közben megérintett az evangélium. Akkor jött a gondolat: ideje lenne már meglépni a bemerítkezést… Úgyis sokan kérdezgették akkortájt jó szándékból: „Zsolti, te nem szeretnél már bemerítkezni?” Ebben az időszakban kezdtem tanulni egy új gimnáziumban, Budapesten, a gólyatábor pedig épp a bemerítési napom előtt volt. Be akartam bizonyítani, hogy a vidéki kisvárosból érkezett srác, a „lelkészgyerek” is lehet bevállalós és menő. Ez annyira jól sikerült, hogy már én vittem bele a hülyeségbe a többieket. Közben eljött a bemerítésem napja, én pedig elmondtam a gyülekezet előtt, amit mindenki hallani szeretett volna, de a tetteim – sem azelőtt, sem ezt követően – nem kerültek szinkronba a szavaimmal. Ettől a naptól kezdve volt egy vasárnapi életem, és egy teljesen másik, hétköznapi életem. Szolgáltam a gyülekezetben, zongoráztam, orgonáltam, de közben egyre távolodott a szívem.

Én lettem a balhés srác, a véleményvezér az osztályomban. Szerettem a társaság középpontja lenni, de valójában sokszor a félelem és a kisebbrendűségi érzés motivált. Egy nap rávettem a többieket, hogy keressünk dílert és próbáljuk ki a füvezést. Emlékszem, hogy tekertünk egy füves cigit és elszívtuk, ami óriási eufóriát okozott! A görcsösség, a megfelelési kényszer mind elmúlt hirtelen. Többet és többet akartam ebből. 17 éves koromra már napi fogyasztókká váltunk, sőt, volt, hogy naponta többször is drogoztunk.

Az érettségi után egy budapesti rádiónál kezdtem dolgozni, a média világában pedig gyorsan megtaláltam a közös hangot a nehézfiúkkal. Lett egy négy évig tartó élettársi kapcsolatom is, ami viharos szakítással ért véget. Akkor kezdődött csak igazán a meredek lejtő.

Amikor húz a mélység

Bár a családomban azt gondolták, hogy a szakítás után végre jobb útra tértem, ekkor engedtem el igazán a gyeplőt. Váltogattam a munkáimat, jól kerestem, lett autóm. Nap közben munka, esténként buli, lányok, alkohol és drog. Sokszor ittasan jöttünk hazafelé az autópályán. Nagyon veszélyes életmód volt ez.

Emlékszem, egy-egy bulizós éjszaka után hazaérve megálltam a házunk előtt, és hálát adtam Istennek, hogy megtartott, majd 2-3 óra alvás után reggel ott voltam a gyülekezetben. Kettős életet éltem. Egyik alkalommal felolvasták az igét, hogy aki bűnben él és méltatlanul vesz részt az úrvacsorában, azon Isten ítélete van. Úgy éreztem, nem kellene megtennem, de azt sem akartam, hogy kérdezgessenek, és beszélgetni kelljen arról, mi van velem, ezért elhallgattattam a lelkiismeretemet.

Ezután még mélyebbre kerültem. Tervezgetni kezdtem, hogy a napi munkáimat is abbahagyom, és drogkereskedésből fogok megélni. Istennek hála, ebből végül nem lett semmi, de kisebb balhéim még voltak. Amikor egyszer felhívott a barátom, hogy a rendőrségen előkerült a nevem, elkezdett rám szakadni annak a súlya, hogy milyen életem is van.

Szembekerültem a törvénnyel. Megromlott a munkaviszonyom. Tele voltam tartozással. Már a testi kapcsolatok sem adtak igazán örömöt.

Végül megkísértett a gondolat, hogy mi lenne, ha már nem is élnék. Láttam a környezetemben hiteles keresztényeket, de azt éreztem, hogy én ettől már annyira messzire kerültem. Istennek hála, hogy volt bennem egy félelem attól, hogy a pokol egy valóságos hely, és ha én ezt most megteszem, onnan nincs visszaút. 

Fordulópont

Egy nap az egyik lány, akivel összejöttem, terhes lett. Nagyon fiatal volt még, egyetemre akart járni. Nem volt keresztény, nem is volt számára opció, hogy megtartsa a babát. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy vállalom érte a felelősséget. Ekkor vált valósággá számomra az a szellemi igazság, hogy „a bűn megfoganva halált nemz.” Láttam, hogy a bűneim és az Istentől való elszakadásom már nemcsak engem tesz tönkre, hanem a körülöttem lévők életét is. Ez nagyon megtört engem.

Két héttel később evangélizációt tartottak egy közeli faluban, és meghívtak, hogy zongorázzak a dicsőítőcsapatban. Nem ismertek engem, csak azt tudták, hogy én vagyok a lelkész fia, és tudok zongorázni. Úgy voltam vele, hogy elmegyek segíteni, végül is rossz nem történhet.

Ahogy az evangélista beszélt, éreztem, hogy Isten megszólítja a szívemet. Emlékszem, hogy ez a mondat nagyon megragadott: „Aki egy kicsit az Istené, egy kicsit meg a világé, az teljesen a Sátáné.” Tudtam, hogy én nem akarok a Sátánhoz tartozni.

Majd elkezdett beszélni arról, hogy van valami, amit sokan nem tartanak bűnnek, pedig az. Ekkor lejött a pódiumról, és megkért engem, hogy mutassak valamit körbe a hallgatóságnak. A kezembe nyomott egy műanyag babát, ami olyan pici volt, mint egy 10-12 hetes, még abortálható magzat.

Teljesen összetörtem. Csak ennyit tudtam mondani magamban: „Istenem, segíts!”

A szabadulás útján

Nincs ekkora véletlen… Egy erőtlen, összetört kiáltással szólítottam meg Istent, és Ő belépett a szívembe. Egy olyan erőt tapasztaltam meg ezzel, ami meg tud tartani. Elindultam a szabadulás útján. Még néhányszor elmentem bulikba, de ahogy józanul ültem a régi haverok körében, biztos voltam benne, hogy én ezt nem akarom tovább folytatni. Már hetek óta teljesen tiszta voltam, a barátaim közül pedig sokaknak elmondtam, hogy Istené vagyok, és többé nem folytatom a régi életmódomat. Többen elfordultak tőlem, csak két barátommal maradt meg a kapcsolat. Elkezdtem olvasni az evangéliumokat – a Római levelet többször is –, és megtapasztaltam Isten helyreállítását az életem különböző területein. Mindeközben éjjelente rémálmok, látomások gyötörtek, szabályosan azt éreztem, ahogy az ördög kapaszkodik belém, időnként leizzadva, csuromvizesen ébredtem. De Isten munkálkodott bennem, és ahogy én közeledtem hozzá, Ő a romokból elkezdett újjáépíteni.

Már semmi nem választhat el

Fokozatosan formálta át az életemet Isten, és abba az irányba vezetett, hogy mondjam el másoknak is a történetemet. Éreztem, hogy elhívásom van a szolgálatra, ezért beiratkoztam a Baptista Teológiai Akadémiára. Több mint 10 év dohányzás után megszabadultam ettől a káros szenvedélyemtől is. Viszont a megszakított várandósság miatti bűntudat még sokáig kísértett. Nehezen tudtam elfogadni, hogy Istennél még az abortuszra is van bocsánat. Ez a fájdalom és önvád végül átment egy elfogadásba, hogy Istennél van az a kicsi élet, és Ő azt mondja nekünk:

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róma 8:38–39)

Ez lett a vezérigém, a mottóm. Ebben az időszakban mellettem volt már Hajni, a feleségem, aki hozzám hasonlóan megtapasztalta Isten csodálatos szabadító munkáját. Három gyermekünk van, és jelenleg a lelkipásztori elhívásom mellett a Mai Ige – Keresztény Média UCB Hungary Alapítványnál szolgálok, hogy Isten bátorító üzenetei minél több ember szívéhez eljussanak. Isten teljes, helyreállító kegyelmét tapasztaljuk, és látjuk azt, ahogy a múltunkkal együtt sokak életében tud használni bennünket.

Abban a nehéz és sötét évtizedben sokan lemondtak rólam. De voltak, akik nem: a szüleim, a testvéreim, a rokonaim, a nagynéném. Amikor még semmi jó nem látszott, Julika néni elmondta, hogy imádkozik értem, hogy van elhívásom, és azt kéri, hogy Isten hozza ezt felszínre. A megtérésem után felhívtam, és ő sírva mondta a telefonba: „Látod, nem hiába imádkoztam érted!”

Szlepák Zsolt története, 2025.