Mai Ige

Majdnem mindenki emlékszik arra a híres fotóra, ami a Japán felett aratott győzelem napján készült a második világháború végén, ahol az örömtől kicsattanó tengerész a Times Square közepén megcsókol egy ápolónőt, hátát szinte vízszintesben tartva. Még ilyen posztereket is lehet venni az interneten. Alfred Eisenstaedt, a neves fényképész azt írta később, hogy kiszúrt egy srácot, aki „futott végig az úton és megragadott minden egyes nőt, aki az útjába került. Akár nagymama volt, akár zömök, akár vékony, akár öreg, nem érdekelte. Rohantam előtte a Leicámmal (fényképezőgép), és visszafelé néztem a vállam fölött… Aztán hirtelen, láttam, hogy megragadott valami fehéret. Megfordultam és lefényképeztem, amint megcsókolta a nővért. Sokan mondták, hogy amikor én már a mennyben leszek, ők még akkor is emlékezni fognak erre a képre.”¹

Azon a napon – 1945. augusztus 14-én – csaknem kétmillió ember csődült a kereszteződésbe, hogy végre felszabadultan ünnepeljék a hatéves véres konfliktus utáni megkönnyebbülést. Nem lesz több szorongó feleség, aki azon gondolkozik, vajon a férjét lelőtték-e vagy elfogták… Nem lesz több gyermek, aki éjszaka apu miatt sír… Nem lesz több anya, aki attól fél, hogy a lelkész kopog a bejárati ajtón. Az emberek végre mély lélegzetet vehettek, és nyugtalanság nélkül tekinthettek a jövőbe.

Amikor a háborúnak végre vége szakad, és a béke átveszi a helyét, az emberi érzelmek túlcsordulnak. Az emberek nevetnek, sírnak, kiabálnak, szaladnak, hogy megöleljék szeretteiket (vagy akár ismeretleneket is), féktelen fesztelenséggel ünnepelnek. Nincs több harc! Nincs több halálos áldozat! Nincs több bizonytalanság!

A 21. században, a „terrorizmus háborúja” közben, vágyakozunk a pillanatra, amelyikben fellélegezhetünk, ugye? Közben félünk, hogy ez soha nem érkezik el. Nem bővelkedünk békében manapság.

Még személyesebb szinten elmondható, hogy sok ember vágyakozik békére saját életében. Még ha a világ nemzetei között nyugalom is lenne, és lázadó csoportok nem terveznének erőszakos támadásokat, sok ember maradna ingerült a házastársával és a gyerekeivel való vitái miatt. A személyes gondok miatti stressz milliókkal fizettet súlyos vámot. Lehet magas a fizetésed úgy, hogy közben éjszaka ébren fekszel az éppen darabjaira hulló kapcsolataid miatt. Semmit sem tudsz élvezni – sem a jó ételt, sem egy jó koncertet, sem egy izgalmas sporteseményt a stadionban, és még egy új gyermek születését sem a családban. Ez mind semmit sem jelent belső béke nélkül.

Úgy nőttem fel, hogy édesapám alkoholista volt. Ha ivott, otthon nem volt béke még hajnali kettő vagy három órakor sem. A legtöbb ember rendszerint megkönnyebbülést érez, amikor egy mozgalmas nap után hazaér és azt mondja: „Ó, de jó újra itthon lenni!” Én az ellenkezőjét éreztem.

Én akkor könnyebbültem meg, amikor elhagytam a házat. (Ez az egyik oka annak, hogy sok időt töltöttem kosarazással a környéken. Nem voltam nagy konditerembe járó, inkább rengeteg időt töltöttem a pályán, addig voltam a szabadban, ameddig csak tudtam. Még akkor is játszottam, amikor már lámpák égtek a 92. iskola pályája felett, csak ne kelljen hazamennem újra a felfordulásra.)

Micsoda megkönnyebbülés volt családunkban, amikor apa végre, hetvenegy évesen átadta problémáját az Úrnak. Megszűnt személyes harca az üveggel, és mindannyian éreztük, ahogy nyugalom telepedett ránk.

De milyen az a béke, ami nem függ külső körülményektől? Erről lesz szó a holnapi bejegyzésben. Tarts velünk!

Ezt a tartalmat Jim Cymbala, a Szegletkő Kiadói Alapítványnál megjelent „Többre lettél teremtve” c. könyvének felhasználásával készítettük.

[1] http://artscenecal.com/ArticlesFile/Archive/Articles1997/Articles0397/AEisenstaedt.html. Accessed April 2, 2008.

Üzenet a Mai Ige csapatától:

➡️ Isten nemcsak meghallgat, hanem válaszol is?

Tanuld meg Jabéc imájából, hogyan kérj tőle bátran, hittel, és hogyan éld át az Ő bőséges áldásainak érkezését.

Csatlakozz az új, 5 napos üzenetsorozatunkhoz, ahol választ adunk ezekre a kérdésekre!