„A történelemben már számtalanszor megtörtént, hogy valaki mélyen beleásta magát egy területbe, és addig dolgozott rajta, amíg fel nem ismert egy olyan igazságot, vagy rá nem jött egy olyan megoldásra, ami elképesztő hatással lett a világra.

Például Semmelweis Ignácot azért nevezik az anyák megmentőjének, mert felismerte, hogy a gyermekágyi láz az orvosok kezéről terjed át a szülő nőkre. Vajon egyből rátalált erre a titokra? Nem. Kudarcot vallott néhány elmélete és próbálkozása? Igen. De végül sikerrel járt, annak ellenére, hogy eredményét sokan nem akarták elfogadni.

A Biblia azt mondja: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a fiainkéi mindörökké, hogy teljesítsük ennek a törvénynek minden igéjét” (5Mózes 29:28). Attól kezdve, hogy az ember elszakadt Istentől, elszakadt az élete forrásától is, attól, aki őt meg tudná tanítani arra, hogy mi, miért, hogyan működik ebben a világban.

Gondoljunk bele, hogy mennyi mindent elrontunk amiatt, hogy egyszerűen rossz következtetéseket vonunk le, vagy téves alapfeltevésekre építünk!

Isten, aki mindent megalkotott és fenntart, minden titkot ismer. A legmegdöbbentőbb mégis az, hogy ő nem akarja elrejteni előlünk azt, ami a javunkat szolgálja; éppen ellenkezőleg: kész kijelenteni nekünk.

Mit kell tennünk ehhez?”

„Harminchoz közeledve újra kapcsolatba kerültem a középiskolai szerelmemmel, aki a férjem lett. Ránéztünk a biológiai óránkra: időszerű volt a házasság, megvolt a vonzalom. Még két év sem telt el a házasságkötésünk után, már düledezett a kapcsolatunk. A második lányunk születése előtt lett bizonyos, hogy régóta viszonya van.

Ebben a fájdalmas helyzetben azt a tanácsot kaptuk egy párterápián, hogy a kicsi gyerekek apához való kötődésének megerősödéséhez még évekre lenne szükség. Ezért végül egy háztartásban maradtunk, abban reménykedve, hogy idővel a házasságunk is rendeződhet. Azonban időről időre keserűen kellett szembesülnöm: a férjem továbbra sem hűséges hozzám.

Miután a női kompetenciámat teljesen veszni láttam, anyaként és a munkámban teljesedtem ki. A második lányom már otthon született. Szívügyemmé vált az anyatejes táplálás, az otthonoktatás, valamint az, hogy a családi feszültségek ellenére a gyerekeim érzelmi biztonságban nőhessenek fel. Ezelőtt 16 évvel, mikor épp húszhetes kismama voltam, elindítottam a vasalós vállalkozásomat. A lányaim így hétéves korukig otthon maradhattak velem, és ezalatt az üzletem is kiépült.

Mindeközben Isten szelíden terelgetett magához. A gyerekorvosunk egy hívő asszony, akin keresztül több mennyei érintést is kaptam. Egyszer például, mikor látta, hogy a lányom nagyon fél a vizsgálattól, behívott az orvosi szobájába, és megkérdezte, imádkozhat-e érte. Imádság közben egy kis fatáblát vettem észre a sterilizáló oldalára kifüggesztve:

„Kiborulsz vagy leborulsz?” – állt rajta a felirat.”

„Hamarosan olyan élményekben részesültem, amelyek valóban félremagyarázhatatlanok voltak.
Nem az agyam kapacitása nőtt, hanem természetfeletti dolgokat éltem át. Csak egy példa a sok közül: elpusztult a halam, de „visszaprogramoztam”, és egy szempillantás alatt meggyógyult.
Napi szinten használtam az ott tanult technikákat a sikeresebb és egészségesebb élet érdekében. Időközben azonban a legdrágább kincsemet, az ambíciómat, az életkedvemet vesztettem el.

Rendszeresen jártam konditerembe, szerettem a hobbijaimat, mindig is pozitív személyiség voltam. Hajtottak a céljaim, égett bennem a láng. De az agykontrollal való megismerkedésem után azt éreztem, hogy egyre kevésbé érdekelnek a dolgok. Az életöröm, az erő, a vágy kezdett eltűnni belőlem.
Analizáló típusként végigvettem magamban, hogy mi változhatott: a munkahely nem, a családi állapot nem, az anyagi körülmények nem. Mégis, 28-29 évesen azt éreztem, hogy tönkrementem.
Teljesen kiégtem. És nem értettem az okát.

„Ha van még a világon olyan, ami kicsit is érdekel…” – jutott eszembe az ismert sláger egyik sora.
Úgy voltam vele, hogy legalább magammal legyek őszinte: nekem már nincs ilyen. Semmi nem érdekel. Készültem arra, hogy itt lesz az életem vége.

Egy péntek este ültünk a sörözőben a barátokkal. Egyik sör után jött a másik, egyik cigit követte a másik. Minden második szavam káromkodás volt. Ezen az estén az egyik barátom elhívott egy keresztény lányt hozzánk. Amikor beszélgetés közben megemlítette, hogy másnap gyülekezetbe megy, eldöntöttem, hogy elkísérem. Jó alkalomnak ígérkezett, hogy közelebbről megismerjem.”