Isten iránymutatását gyakran felkészülési időszak követi, ennek hossza pedig a feladat nagyságától függően változik. Amikor tehát Isten szól hozzád, nem mindig bölcs dolog sietni azzal, hogy másoknak is elmondd, amit hallottál.
Ki ne akart volna Pál helyében beszámolni arról, hogy milyen csodálatos találkozásban volt része Krisztussal a damaszkuszi úton? El is jött ennek az ideje – de nem ott mindjárt! Ne mozdulj hát addig, amíg zöld jelzést nem kapsz Istentől! Két okból ne tégy így: 1) Időre lesz szükséged, érned kell hozzá, és fel kell készülnöd rá, hogy úgy gyökerezhessen meg benned, növekedhessen fel és teljesedhessen be Isten hozzád intézett szava, ahogyan azt ő akarja. 2) Időbe telhet, amíg Isten felkészíti azoknak a szívét, akikhez küld téged.
Pál ezt írja: „Nem tanácskoztam testtel és vérrel. Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába [...]. Majd három esztendő múlva felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást [...]. Azután elmentem Szíria és Kilikia vidékére [szolgálni]” (16–21. v.).
Pál tudta, hogy az emberek hihetetlennek fogják találni az elhívását, és volt olyan bölcs, hogy várt. Hagyta, hogy Isten előremenjen, és megteremtse a feltételeket. Miközben pedig várakozott, engedte, hogy felnövekedjen benne az Istentől hallott ige, és megváltoztassa az életét. Azután, és csakis azután látott hozzá ahhoz, amire elhívást kapott. Pál senkit sem próbált meggyőzni, hanem Istenre bízta ezt. Hogy mi lett az eredménye? „És dicsőítették énértem Istent” (24. v.).
