Belső énünket ránevelhetjük arra, hogy várjon Istenre még akkor is, ha külső énünk feszült és mielőbbi választ követel. Nem könnyű ezt megtenni felgyorsult világunkban, ahol gyakran hiányzik az Úrra való várakozáshoz szükséges lelki önfegyelem. Mindent akarunk, mégpedig azonnal. Ám ha folyton sietős a dolgunk, le fogunk maradni a közeli kapcsolatról Istennel, azt ugyanis időbe telik kialakítani. Ő csak akkor fog szólni a szívünkhöz, ha van türelmünk meghallgatni.
Illés fontos leckét tanult az Úrra való várakozásról, miután megölte Baál prófétáit. Az Úr azt mondta neki, hogy álljon ki egy hegyre. Akkor nagy szél, majd földrengés, utána pedig tűz támadt, de egyikben sem volt ott az Úr. „A tűz után halk és szelíd hang hallatszott” (1Királyok 19:12) – olvassuk a Bibliában. Csak a szél, a földrengés és a tűz után szólalt meg az Úr halk és szelíd hangja. Ha Illés türelmetlen, nem is hallotta volna meg.
Dávid is megtanult Istenre várni: az Úr házában lakni, meglátni jóságát és gyönyörködni templomában (ld. Zsoltárok 27:4). A hatékony imádkozáshoz el kell határoznunk, hogy türelmesen fogunk várni és meghallgatjuk Isten szavát. A várakozás és a hallgatás önmagunkról Istenre tereli a figyelmünket, aki válasz minden szükségünkre.
Isten ereje gyakran a csendben munkálkodik a leghatalmasabban. Engedd hát, hogy a Szentlélek megtanítson várakozni az Úr jelenlétében!
