1945-öt írtak a kelet-poroszországi Stablackban. A második világháború a végéhez közeledett, Hitler seregei kezdtek összeomlani. Édesanyám mindennap csak arra vágyott, hogy újra láthassa férjét a háborúból hazatérve. Nem akarta elhagyni a biztonságos fészket, amit együtt alakítottak ki a stablacki katonai táborban. Reménység ellenére reménykedett, és maradt, noha napról napra nőtt a veszély. Anyám szülei Danzigba költöztek. – Ez a legjobb menekülési út – mondta apám. – Ha eljutsz Danzigba, ott az édesapád már vehet nektek jegyet [Dániába].
A németek többségéhez hasonlóan nekünk sem volt autónk. Ki kellett mennünk az útra, hogy megpróbáljunk felkéredzkedni egy parasztszekérre. A sötétben nem sikerült olyan parasztszekeret találnunk, amelyen lett volna hely mindannyiunknak, ezért virradatig gyalogoltunk. Mögöttünk az úton orosz tankok jöttek, és átgázoltak az embereken. A katonák nőket és gyerekeket lőttek le. Jött egy teherautó… Végül helyet engedtek nekünk, pedig addig is zsúfoltnak tűnt a jármű.
Rövidesen kiabálni kezdtek: valaki észrevett egy közelgő repülőgépet. A katonák leugráltak, de nekünk már nem volt időnk leugrani. Kitűnő céltábla voltunk. Anya ránk borult, és imádkozni kezdett:
Mennyei Atyám, védd meg ezeket a gyerekeket! Végy körül minket angyalokkal, mint egy pajzzsal! Egy fegyver se legyen jó szerencsés!
Járművünket egyetlen golyó sem találta el. A katonák újra felszálltak a teherautóra, nagyon szégyellték magukat.
A Haff a Balti-tenger befagyott öble volt. Amint lefelé robogtunk a lejtőn a Haff felé, egy vastag ködpaplan kúszott oda a Balti-tenger irányából. Körülvett minket a lehető legáldottabb, fehér fedezék, hogy elrejtsen minket az orosz harci gépek bombái és géppuskatüzei elől. A sötét vízfelszínen holttestek lebegtek; több ezren elvesztették az életüket, akik előttünk próbáltak átkelni az öblön, de mi csodálatos biztonsággal elértük a túloldalt.
Danzigban hallottuk a szörnyű hírt, hogy amikor a köd felszállt a Haffról, az orosz légierő teljesen szétbombázta a jégmezőt. A németeknek nem maradt menekülési útja. Több mint egy hónappal korábban hagytuk el otthonunkat. Azon az estén Minna, Eva és Meta [édesanyám] böjtölve imádkozott. Az Úr szólt: ezen az úton Ő lesz a kapitány.
Másnap reggel összepakoltunk, aztán lesétáltunk a kikötőbe. Isten helyet készített nekünk egy Koppenhágába tartó hajón. Röviddel éjfél után arra ébredtünk, hogy lökés éri a hajótestet. Vagy aknára futottunk, vagy eltalált minket egy torpedó. A hajó oldalán tátongó lyukon át ömlött be a víz. Hamarosan meghallottuk a fedélzetek alatt dolgozó szivattyúk motorjának zaját, amelyek kinyomták a beáramló vizet. Anyám maga mellé hívott minket. Elérkezett Istentől kapott ígéretének nagy próbája. Emlékeztette Istent, hogy Ő szólt, Ő mondta, hogy utat készít a tengerben. Néhány óra elmúltával a hajó elkezdte visszanyerni az egyensúlyát.
Amikor megláttuk a dán partokat, majd végül kikötöttünk, mindenki sírt és ujjongott. Fogalmam sem volt, mi vár ott ránk. Csak azt tudtam, hogy közel akarok maradni ahhoz az asszonyhoz, aki imáival biztonságosan végigvezetett minket. Szívemben meg akartam ismerni azt az Istent, akit ő már ismert; és úgy akartam ismerni, ahogyan Anyám ismerte.
Részlet Reinhard Bonnke – Szent tűzben égve című könyvéből. Kiadó: Zúgó Szél Alapítvány.
