Az esti iskolán, ahol tanítok, nemrégiben elkövettem a „megbocsáthatatlant”. Házi feladatot adtam az osztályomnak!
Egész pontosan azzal bíztam meg őket, hogy a következő hét folyamán menjenek oda valakihez, akit szeretnek, és mondják meg ezt neki. Olyasvalakit válasszanak, aki még sohasem hallotta tőlük ezeket a szavakat, vagy ha mégis, akkor már nagyon régen.
Ez így nem hangzik nagyon nehéznek, amíg nem tisztázzuk, hogy tanulóim túlnyomó része elmúlt harmincöt, és abba a nemzedékbe tartoznak, amelynek tagjaiba azt sulykolták bele, hogy az érzések kifejezése férfihoz méltatlan viselkedés. Érzelmeket mutatni vagy pláne sírni (Jézusmária!) egyszerűen nem ildomos. Így aztán egyesek számára rettentően kemény erőpróbát jelentett a dolog.
A következő óra elején megkérdeztem, van-e kedve valakinek elmondani, mi történt, amikor végrehajtotta a feladatot. Határozottan arra számítottam, hogy szokás szerint nő lesz az önként jelentkező, de ezen az estén az egyik férfi emelte fel a kezét. Úgy tűnt, nagyon megindult, kissé meg is rázta az ügy.
– Eléggé haragudtam magára, Dennis – kezdett bele, miután mind a száznyolcvanöt centijével kihúzta magát –, amikor megkaptuk a házi feladatot. Egyrészt nem jutott eszembe egyetlen alkalmas egyén sem a környezetemből, másrészt meg kicsoda maga, hogy ilyen személyes dolgokba avatkozzék? De hazafelé menet megszólalt a lelkiismeretem. A szememre vetette, hogy pontosan tudom, kinek kellene vallomást tennem. Tudja, öt évvel ezelőtt csúnyán összekülönböztünk az apámmal, s azóta nem is békültünk ki igazán. Kerültük egymást, jóformán csak karácsonykor és más elmaradhatatlan családi ünnepeken találkoztunk, de még olyankor is alig váltottunk egy-két szót. Így hát kedden, mire kiszálltam a kocsiból, már meg is győztem magamat, hogy felkeresem az apámat, és megmondom neki, hogy szeretem. – Szinte hihetetlen – folytatta a férfi –, de már a puszta elhatározástól mintha nagy kő esett volna le a szívemről.
Otthon berohantam a házba, a feleségemhez. Már lefeküdt, de felébresztettem. Amikor meghallotta, mire készülök, szinte kirepült az ágyból, átölelt, és házasságkötésünk óta először láttam sírni. Fél éjszaka fennmaradtunk, kávéztunk és beszélgettünk. Csodálatos volt! – sóhajtotta.
– Másnap korán reggel magamtól ébredtem. Igazság szerint alig tudtam aludni az izgalomtól. A szokottnál előbb mentem be a munkahelyemre, és két óra alatt többet végeztem, mint az egész megelőző napon. Kilenckor felhívtam apámat, hogy benézhetnék-e hozzájuk munka után. Mikor felvette a telefont, egyszerűen megkérdeztem: „Apa, beugorhatnék ma délután? Mondanom kell neked valamit.” „Igen? Na és mit?” – morogta, mire biztosítottam, hogy nem tart sokáig, így végül beleegyezett. Fél hatkor csöngettem be a szüleimhez, azért fohászkodva, hogy apám nyisson ajtó. Féltem, ha anyám jön ki a csöngetésre, inamba száll a bátorságom, és inkább neki mondom, amit apának szántam. De mintha kezemre játszott volna a szerencse, mégis apa jött. Nem vesztegettem az időt, beléptem, és rögtön így szóltam:
„Azért jöttem, hogy megmondjam: Szeretlek, apa!”
A férfi egy pillanatra elhallgatott.
– Apám arca mintha átalakult volna. Vonásai a szemem láttára lágyultak meg, ráncai szinte kisimultak, és eleredt a könnye. Felém nyújtotta a karját, átölelt, és így válaszolt:
„Én is szeretlek, fiam, de soha nem voltam képes megmondani.”
Újabb szünet. Nem akartam megtörni a pillanat varázsát, mozdulatlanná dermedtem.
Anyám jött oda könnyes szemmel. Csak intettem és egy puszit dobtam neki.
Még egy kicsit átölelve tartottuk egymást apámmal, aztán elmentem.
Hosszú ideje nem éreztem ilyen csodálatosan magam, de nem ezért álltam fel most.
Két nappal látogatásom után az apám, aki régóta szívbetegségben szenved, de nem árulta el nekem, szívrohamot kapott, és a kórházban kötött ki. Azóta eszméletlen, nem tudom, életben marad-e.
Úgyhogy csak azt szeretném mondani mindenkinek:
Sose halogassátok azt, amit meg kell tennetek!
Ha tovább várok az apámmal, talán soha többé nem adódik alkalom.
Használjátok ki az időt, és tegyétek meg most, amit kell!
(Ismeretlen szerző)
Forrás: havannacsoport.hu
