Természetfeletti békesség
„...az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” (János 14:27) – Ez nem csupán egy szép igevers a Bibliából, hanem valóság, amely az Istenbe vetett bizalom ajándéka. Ez ad nyugalmat egy sötét, ablak nélküli kihallgató szobában, vagy a bizonytalanság órájában, amikor egy anya az eltűnt fiát keresi.
Mai Forrás Magazin
A természetfeletti békesség nem emberi erőből, nem nyugtatók adta tompaságból születik – az Isten jelenlétéből jön egyedül. Dr. Kovács Gézáné Ildikó lelkészfeleséggel, a Baptista Egyház Nőszövetségének volt elnökével erről a békéről és megtapasztalásairól beszélgettünk.
Örökségem
A dédapámról azt mondják, hogy a szeretet apostola volt, akiből áradt az irgalom, az alázat, a segítőkészség. Egy „modernkori pátriákra volt”¹, és az ima embere. Nemcsak a gyermekeiért és unokáiért imádkozott, hanem a dédunokáiért – így értem is. Egy csodálatos öröksége ez a dédapámnak, illetve egy nagyszerű példa előttem, ami engem is kötelez, hogy ne csak az unokáimig érjen el az imám, hanem még az ő utódaikért is.
Édesapám baptista lelkipásztor volt a kommunista rezsim idején. Az ’50-es évek nagyon nehezek voltak – a rendszer miatt és anyagilag is. Ám mi ezt nem éreztük, mert az életünket áthatotta a szeretet és a megelégedettség. Négyen voltunk testvérek. A szüleim nagyon komolyan a szívükön viselték a megtérésünket: sokat imádkoztak és böjtöltek értünk. 1961-ben történt a csoda! Az év elején édesanyám a következő igét kapta: „Ó asszony, nagy a te hited, legyen neked a te hited szerint!” Még abban az évben mind a négyen átadtuk az életünket az Úrnak, és édesapánk együtt merített be minket.
Ezután egy nagyon szép időszak következett. Sokan adták át az életüket Krisztusnak körülöttünk. A gyülekezetünk létszáma hirtelen megduplázódott. A ’60-as évek elején a családunk megismerkedett egy holland férfivel, aki később az Open Doors szolgálat elindítója és vezetője lett. Bibliákat kezdtek nyomtatni különböző nyelveken, amit aztán becsempésztek kelet-európai országokba. Az egyik ilyen hely a mi otthonunk volt. Persze hamar híre ment, hogy nálunk van magyar nyelvű Szentírás.
Azokban az években minden istentiszteletről jelentést írtak, hiszen a legtöbb gyülekezetben volt legalább 1-2 besúgó. Eléggé szorongattak akkoriban minden lelkipásztort. Édesapámat pedig végül megfosztották a lelkészi hivatalától. Ahogyan a szüleim megélték ezt az időszakot, az gyönyörű volt. Nem kárhoztattak senkit, nem perlekedtek Istennel, csak megalázkodtak és elfogadták a döntést. Mi, gyerekek rengeteget nyertünk ebből is: láttuk az édesapánk életét, hogy többet megél, mint amennyit prédikál.
Az életével prédikált.
Mennyei látomás – isteni békesség
A pestlőrinci gyülekezetben befogadták családunkat. Az ifjúság körében végzett aktivitásunk nem csökkent, csak kicsit óvatosabbak lettünk ezután a nehézség után. A testvéreimmel sokat beszéltünk az evangéliumról a fiatalok között, így az új helyen is elkezdett növekedni a közösség.
23 éves voltam, amikor váratlanul behívtak engem és a bátyámat a XVIII. kerületi rendőrségre. Nem tudtuk, hogy miért, de sejtettük, hogy nem teázni akarnak. Először a bátyámat vitték be egy szobába. Én egy barátságtalan, ablak nélküli sötét előszobában vártam a soromat, ahol csak egy lámpa égett. Több mint három órán át benn tartották testvéremet. Ő egy szelíd természetű ember volt, ezért nagyon meglepett, hogy ordítoznak vele. Rám szakadt a félelem, ahogy ott ültem egyedül:
Kiengedik? Megverik? Mi lesz velem? Bárcsak velem lenne édesapám…
Ebben a szorongásos állapotban hirtelen a sarokban egy villanást láttam. Egy fény, de inkább egy alak formájában tűnt fel. Rögtön tudtam, hogy Jézus az. Nem szólt egy szót sem, csak egy pillanat alatt megjelent és eltűnt. A jelenléte valóságos volt. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül: Ő velem van.
Gyenge voltam, így mennyei békességgel ajándékozott meg. Ezután ott, a folyosón ülve el is szenderültem. Nagyon különös megtapasztalás volt, ilyen módon se azelőtt, se azután nem láttam Őt…
Egy rendőr bizonyos időközönként ellenőrzött engem, hogy viselkedem. Mire újból jött, látta, hogy ott alszom – a délelőtti órákban, a kihallgató szoba előtt. A kiabálására ébredtem fel.
Hogy merek itt aludni? Mit vettem be? Itt nem lehet így viselkedni…
Nem vettem be semmit, egyszerűen csak mély, természetfeletti békességet kaptam mennyei Atyámtól.
Aztán két óra alatt kihallgattak engem is, majd elengedtek. Tulajdonképpen csak nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy mindenről tudnak, és meg akartak ijeszteni minket, nehogy folytassuk a fiatalok körében a missziós munkát.
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is…”
Évekkel később Isten megajándékozott a férjemmel, Gézával. Ő is hasonló családból származott, mint én. Kedves, szolgálatkész, adakozó, bizonyságtevő lelkületű ember. Szívügye a misszió, de nem a lelkészi pályán indult el. Talajkutató lett. A munkájából kifolyólag két évig éltünk Amerikában, majd a rendszerváltás idején hazatértünk. Ekkorra megérett minden külső-belső körülmény ahhoz, hogy gyülekezetplántálásba² kezdjünk. Sok kihívás jellemezte ezt az időszakot, de nagyon sok áldás és öröm is. Három gyermekünk született; hitben és erőben növekedett a családunk és a közösségünk.
2001 októberében történt, hogy a szokásos reggeli elcsendesedésem során a 23. zsoltárt olvastam. Kicsit úgy voltam vele, hogy bár jól ismerem, szinte kívülről tudom, de azért mégis elolvasom, hiszen ez következik soron. „Még ha a halál árnyéknak völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…” Megörültem ezeknek a soroknak, bár akkor még nem tudtam, mi következik.
Isten azonban irgalmas, kegyelmes, és jobban tudja, mire van szükségünk…
Azon a reggelen néhány búcsúlevelet találtam a fiam íróasztalán. Rettenetes volt! S bár tudtam, hogy a fiam bizonyos okok miatt egyfajta hitkrízisbe került, azt mégsem sejtettem, hogy ebbe az irányba sodródik majd, hiszen előtte nagyon szilárd hite volt Istenben. Egy 40-50 tagú ifjúsági csoportnak volt a vezetője a gyülekezetben.
Miután megtaláltam a leveleket, rögtön értesítettük a nagylányunkat és a férjét, ők riasztották az ifjúság egy részét. Mindenki őt kereste. Én itthon maradtam egyedül, hogyha hazatérne, akkor itt legyek.
Délután visszajött a férjem, és megkérdezte, hogy vagyok, szerezzen-e nekem valami nyugtatót. Azt válaszoltam:
Nem érzem, hogy szükségem volna rá.
Nem volt kétségem afelől, hogy az Úr az Isten. Tudja, ismeri az egész helyzetet – a reggeli igét is Ő rendelte ki. Azt is tudja, hogy hol van a fiam.
Míg tartott a keresés, én otthon imádkoztam és könyörögtem Istenhez. Közben pedig eszembe jutott az az ige is, amit még az év elején kaptam a 31. zsoltárból. Abban a zsoltárban sok ijesztő dolog van, mégis jól végződik, és a központi üzenete az, hogy bízzak az Úrban.
Össze voltam törve, de nem pánikoltam, nem jajveszékeltem, nem volt szükségem nyugtatóra. Az Úr tartott engem, betöltötte a szívemet békéjével.
Másnap délben előkerült a fiunk. Mint kiderült, elment Tahiba, a Vörös-kő tetejére, és altatókat vett be. Egész éjjel ott feküdt a hidegben, de végül felébredt. Kórházba vittük, másnap pedig meglátogattuk. Korábban megbeszéltük a férjemmel, hogy a látogatás során nem mondjuk el neki, hogy a gyülekezetben tudják, mi történt. Mégis, amikor ott voltunk, a férjem elkezdte mesélni, hogy az emberek láncot alkotva, imádkozva keresték őt. Aggódtam a reakciója miatt, de a fiam éppen ennek hallatán indult meg, hogy őt ennyire szeretik. Végül másnap hazaengedték, és hitben megerősödve mentünk tovább.
Ő soha nem késik!
Nem egyszer élünk meg ilyen megrázó eseményeket, de Istenbe kapaszkodva nem roppanunk össze. A hithősöket is megtámadja a Sátán. Vannak időszakok, amikor csak egy ígéretbe tudunk kapaszkodni, semmi másba. A 119. zsoltárban van egy csodálatos ige:
Emlékezz szolgádnak tett ígéretedre, amelyhez nekem reménységet adtál.
Életem során én is kaptam ígéreteket Istentől, az ígéretekhez pedig reménységet. Nem kételkedek benne, hogy amit Ő megígért, azt meg is cselekszi. Volt, hogy már mondtam Neki: Uram, azt hiszem, késel. De tudom jól, hogy aki csillagmilliárdokat pontosan igazgat, az nem késik!
A képen Ildikó férjével és az unokákkal.
Szerkesztői megjegyzések:
¹ Modernkori pátriárka – olyan hívő férfi, aki családja vagy közössége élén lelki és erkölcsi iránymutatóként áll, szeretetből és hitből fakadó felelősséggel hordozza utódait imában és példamutatásban, miközben generációkat összekötő lelki örökséget hagy maga után.
² Gyülekezetplántálás – olyan tudatosan tervezett missziós folyamat, amelynek célja egy új, önállóan működő keresztény gyülekezet létrehozása.
