Kiborulsz vagy leborulsz?
Tiniként azt hittem, a boldogság ott van, ahol mindenki keresi: fiúkban, bulikban, cigarettában. Felnőttként aztán jött a karrier, majd a családalapítás öröme – de a szívem mélyén még mindig ugyanazt az űrt próbáltam betölteni. Rá kellett jönnöm: minden, amit próbálok, csak ideiglenesen tud megelégíteni. Végül többet visz, mint amennyit hoz.
Mai Forrás Magazin
Annyi év távlatából is előttem van, ahogy dédmamámmal a Békés megyei házunk udvarán ülünk a sámlinkon, és csak figyeljük a felhők vonulását meg az ég madarait. Olyan békességet éreztem belőle! Kisgyerekként többször hallottam tőle, amikor kiteregettük a ruhákat, és eleredt az eső: „Aki eláztatta, majd meg is szárítja.”
Rendezett körülmények között nőttünk fel a nővéremmel. Apukám geofizikai kutatási területen dolgozott, ezért egy hetet távol, egy hetet otthon töltött. Anyukám odaadó szeretetét mindig éreztem, és igyekeztem úgy élni, hogy lázadó viselkedésemmel ne hozzam nagyon kellemetlen helyzetbe. A kilencvenes években már javában tinédzser voltam. Valójában, semmi extrát nem csináltam, csak azt, amit mindenki más: bandáztunk, csavarogtunk, partiztunk, ittunk és fiúztunk. Stoptáblák nélküli száguldozásba kezdtem.
Huszonöt éves koromig a legtöbben így ismertek: vörösbor az egyik kezemben, cigaretta a másikban, körülöttem emberek és pezsgés.
Pereg az idő, fogy a lélek
Érettségi után Gyulára mentem tanulni, és egy katolikus kollégiumba kerültem, ahol akkoriban Mező Misi, a későbbi Magna Cum Laude frontembere is lakott. Emlékszem, esténként a koli lépcsőfordulójában pengette a gitárját. Az olyan dalok, mint a Tüzed, Uram, Jézus vagy a Ne félj, ne aggód, ne sírj, ne bánkódj évekkel később, kritikus pillanatokban törtek fel bennem. Például a londoni alkoholmámoros éjszakákon, amikor egyedül mentem haza a bulikból…
Két évig Angliában éltem, nyelviskolába jártam, majd hazatérve Budapestre értékesítőként és marketingesként dolgoztam. A hosszú munkanapok végén cigivel, borral és hajnalba nyúló telefonbeszélgetésekkel próbáltam leengedni. Hétvégén jött a parti, a vásárlás. Mindig valami, ami egy rövid időre feldobott. Váltogattam a munkahelyeimet; a jobb pozíciók és a magasabb fizetés motivált.
Harminchoz közeledve újra kapcsolatba kerültem a középiskolai szerelmemmel, aki a férjem lett. Ránéztünk a biológiai óránkra: időszerű volt a házasság, megvolt a vonzalom. Még két év sem telt el a házasságkötésünk után, már düledezett a kapcsolatunk. A második lányunk születése előtt lett bizonyos, hogy régóta viszonya van.
Küzdelmek
Ebben a fájdalmas helyzetben azt a tanácsot kaptuk egy párterápián, hogy a kicsi gyerekek apához való kötődésének megerősödéséhez még évekre lenne szükség. Ezért végül egy háztartásban maradtunk, abban reménykedve, hogy idővel a házasságunk is rendeződhet. Azonban időről időre keserűen kellett szembesülnöm: a férjem továbbra sem hűséges hozzám.
Miután a női kompetenciámat teljesen veszni láttam, anyaként és a munkámban teljesedtem ki. A második lányom már otthon született. Szívügyemmé vált az anyatejes táplálás, az otthonoktatás, valamint az, hogy a családi feszültségek ellenére a gyerekeim érzelmi biztonságban nőhessenek fel. Ezelőtt 16 évvel, mikor épp húszhetes kismama voltam, elindítottam a vasalós vállalkozásomat. A lányaim így hétéves korukig otthon maradhattak velem, és ezalatt az üzletem is kiépült.
Mindeközben Isten szelíden terelgetett magához. A gyerekorvosunk egy hívő asszony, akin keresztül több mennyei érintést is kaptam. Egyszer például, mikor látta, hogy a lányom nagyon fél a vizsgálattól, behívott az orvosi szobájába, és megkérdezte, imádkozhat-e érte. Imádság közben egy kis fatáblát vettem észre a sterilizáló oldalára kifüggesztve:
„Kiborulsz vagy leborulsz?” – állt rajta a felirat.
Később, egy hideg decemberi estén a katolikus templomban szervezett közbenjáró imádságon vettem részt. Mint a kórházba pánikrohammal igyekvő, úgy mentem a „lelki ambulanciára”. Imádkoztak a fejem fölött, majd miközben mentem kifelé – még mindig feszültségekkel telve –, eszembe jutott ez a felirat. Visszafordultam, és a templom közepén térdre borultam. Isten segítségéért kiáltottam.
Válságból lett váltság
Tíz évvel ezelőtt, amikor három- és ötévesek voltak a gyerekeink, elváltunk a férjemmel. Végre felszabadultam, de ezzel együtt rám telepedett egy végtelen nagy sötétség. Egyedül maradtam a gyerekeimmel, a családomtól távol és segítség nélkül. Sokat éjszakáztam a munka miatt. Az erkély lett a menedékem, ahol egy kávé és egy cigaretta mellett néhány percre leereszthettem. Pillanatnyi, gyorsan múló jó érzések, miközben egyre kritikusabb testi tüneteim jelentkeztek.
Korábban egy autoimmun ízületi betegség alakult ki nálam, ami a körülményeim hatására belobbant, és borzasztó derékkörnyéki fájdalmaim lettek. A hagyományos orvosláson túl manuálterapeutához és egy olyan csontkovácshoz is fordultam, aki, mint kiderült, energiagyógyászattal is kezel.
Eszembe sem jutott, hogy van olyan gyógyítás, ami nem tiszta forrásból ered.
Nem is feltételeztem, hogy ezzel akár kaput nyithatok a sötét erőknek.
Idővel tarthatatlanná vált a gerincem állapota. Évente háromszor injekciós kúrára jártam, de így is állandó gyulladásban volt a derekam. Öt és fél éve, a téli szünet előtt a reumatológus orvosom már tramadolt tartalmazó fájdalomcsillapítót írt fel. Az ünnepek utánra visszarendelt, és a biológiai terápiát helyezte kilátásba. Napokkal később, amikor szenteste fel akartam állni a kanapéról, az egyik lábam nem mozdult. Lebénult. Néhány napig húztam még, végül december 30-án elvitt a mentő.
Mozdulatlanul, bepelenkázva, a gyógyszerektől kábán és remegve feküdtem a kórházi ágyon. Teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltam. A szobámmal szemközti domboldalt láttam az ablakból, és csak annyit tudtam suttogni: „Jézus”. Könnyek között imádkoztam, és azt az ígéretet tettem, hogy ha ebből a helyzetből kimenekít, akkor mindennap ezen a dombon fogom dicsőíteni.
Sürgősségi gerincműtétet rendeltek el, de az ünnepek miatt még napokat kellett volna várnom ebben az állapotban. Tehetetlenül feküdtem, majd imádság közben álomba sírtam magam. Arra ébredtem, hogy váratlanul mégis visszajött a sebész. Megállt az ágyam mellett és annyit kérdezett:
– Evett mostanában?
– Nem – válaszoltam.
– Jó. Akkor viszem műteni.
– Mikor?
– Hát most – felelte.
Csodával határos módon még aznap megműtöttek. Ezzel végre elindulhattam a teljes testi-lelki gyógyulás útján.
Formáló kegyelem
A műtét után, mikor már képes voltam rá, valóban elkezdtem kijárni a kórház melletti dombra, kezemben a Mai Igével, amit már évek óta forgattam. Minél mélyebben megismertem Istent, annál jobban értettem meg, hogy ő nem egy személytelen erő, akit én irányíthatok.
Ő a szent és élő Isten, aki irányít és formál engem.
Huszonöt évig dohányoztam, és bár rengetegszer próbáltam, képtelen voltam a leszokásra. A beszerezhető minden legális módszert kipróbáltam, egy máltai tréningre is elutaztam. A kórházi élményem után hit ébredt bennem, hogy Isten valóságos, és a szenvedélybetegségemtől is meg tud szabadítani. Így is történt: egyik napról a másikra szabadultam meg ettől a függőségtől!
A gerincműtét után gyorsan haladt a felépülésem; a rendszeres torna és fizikoterápia segített visszanyerni az erőmet. A bravúros gyógyulásom után pedig azt éreztem, hogy szolgálni akarok, segíteni másokon. Kerestem is a módját, és eszembe jutott egy kórházi beszélgetés. Miközben én Jézushoz fohászkodtam, a mellettem fekvő hölgy egy relaxáló masszázsról mesélt, amely oldja a feszültséget. Ez észrevétlenül befészkelte magát a gondolataimba. Elvégeztem az általa ajánlott képzést, és a vállalkozásom szolgáltatásai közé is felvettem ezt a kezelést. Azonban világossá lett számomra, hogy kapcsolódik a módszerhez egy, az univerzium erejére épülő, az embert teremtőként definiáló dogma. Belül egyre erősebb nyugtalanságot éreztem, ezért rövid időn belül teljesen felhagytam ezzel a tevékenységgel.
Mennyei rendezés
Egy nehéz napon sírva sétáltam hazafelé. Mellém gördült a biciklijével egy rózsaszín-fehér ruhába öltözött hölgy.
– Sír? – kérdezte. Majd hozzátette: – Van ám zsebkendőm!
Erre elővett egy rózsaszín zsebkendőtartót.
– Az Úr szereti magát – mondta. – Elfogadja?
A kezembe nyomta a zsebkendőtartót. A könnyeimen át láttam, hogy ez van ráírva:
„Áldást parancsol melléd az Úr.”
Aztán másfél évvel ezelőtt, amikor éppen egy turkálóban nézelődtem, az eladó meglepő kedvességgel biztatni kezdett, hogy próbáljak fel színesebb ruhákat is. Akkoriban ugyanis fekete haj és sötét ruhák jellemeztek.
– Hiszen Isten azért adta ezeket a szép színeket, hogy viseljük őket! – mondta mosolyogva.
Mikor fizettem, kaptam tőle egy igekártyát, melyen ez állt:
„Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége.”
Ahogy elolvastam az igét, és éreztem azt a szeretetet, ami ebből az asszonyból áradt egy egészen hétköznapi helyzetben, elérzékenyültem.
– Kér zsebkendőt? – kérdezte gyengéden.
Ekkor hirtelen felismertem: ő volt az, akitől évekkel korábban a zsebkendőtartót is kaptam.
Új teremtés
Még ott, a turiban elhívott Tündi a Kecskeméti Baptista Gyülekezet adventi evangelizációs alkalmára. Örömmel mentem, és magammal vittem a lányaimat is. Meglepetésemre ugyanazt a szeretetet és odafordulást tapasztaltam a gyülekezettől, mint amit Tündétől is kaptam. Csak a sokszorosát!
Onnantól kezdve minden istentiszteleten jelen voltam. Januárban, amikor az ünnepek után még mindenki pihent, én már izgatottan indultam bibliaórára. Éhes voltam az Igére, vágytam hallgatni, tanulni. Csak ott derült ki, hogy a meghirdetett alkalomsorozat még el sem kezdődött.
Mégis, Mike Sámuel, a lelkipásztor szeretettel behívott. Meghatódtam.
Addigra már teljesen összeroppantam a bűneim terhe alatt. Le akartam tenni őket a keresztnél.
Szinte még le sem ültünk, Sámuel felismerte, hogy nincs mire várni – így elmondtuk a megtérők imáját. Én pedig végig zokogtam. 2025 augusztusában merítkeztem be, így pecsételve meg a döntésemet. Csatlakoztam a gyülekezethez, ezzel is kifejezve az emberek és a szellemvilág előtt, hogy Istenhez tartozom.
Új identitás
Ahogy egyre több helyet adtam Istennek a szívemben, egyre nagyobb békességet éreztem. Ma már mindent, amit pótcselekvésektől vagy emberektől, akár férfiaktól vártam korábban, megkapom Istentől.
Ő lett az edzőm. Ő lett a főnököm a munkában. Ő lett a társam. Megszabadultam a kapcsolatfüggőségből, és rá bíztam életem minden területét. Ő ismer és gondomat viseli. Már akkor szeretett és meghalt értem, mikor még bűnben éltem. Ingyen, kegyelemből kaptam a megváltás ajándékát.
Megértettem azt is, hogy áldásainak megtapasztalása az engedelmességemtől függ. Folyamatosan vezetett rá az Úr, miket kell kitakarítanom az életemből, ami nem tőle való. Például az energetikai fejkezelést, amit korábban beszüntettem, a megtérésem után ki is vettem a vállalkozásomból. Hálás szívvel dolgozom, és ajándékként élem meg a munkám, amely mellett marad időm a lányaimra, az Igére és a szolgálatra is.
Az önmegtartóztatás, a Szent Szellem egyik gyümölcse, egyre jobban formálódik bennem. Negyven fölött, közel százkilósan, 25 év dohányzás és egy gerincműtét után kezdtem sportolni. Isten kegyelméből sikerült bevezetnem egy olyan napi rutint, amelyben helyet kap az imádság, a dombra vezető séta és a rendszeres mozgás. Megtanultam tisztelni és becsülni a testet, amelyet az Úrtól kaptam.
Továbbra is bennem van a szándék, hogy segítsek azoknak, akik elakadtak, de csak tiszta forrásból jövő módszerekkel. Fitneszinstruktorként képzem magam, és napi szinten a gyülekezetünk konditermében szolgálok. Az edzéseken nemcsak a mozgásra bátoríthatom az embereket, hanem arról is beszélhetek, milyen csodát tett az életemben Isten, és milyen nagy szeretettel vont közel magához. Mert nincs olyan eltévedt lélek, akit az Úr ne szeretne vagy ne akarna megmenteni a bűneiből, függőségeiből. Ha közeledünk, ő közeledik hozzánk.
„A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki…” (Ézsaiás 42:3)
Minden dicsőség az övé!
Kádi Nóra története, 2026.
