Lázadtam Isten ellen és a rendszer ellen is. Voltam a diáktüntetéseken, a híradóba is bejátszottak egy vágóképen. Templomba csak azért jártam, hogy az általam agymosottnak vélt embereket kritizáljam és kijózanítsam. De belül fájdalmat és hatalmas ürességet éreztem, amit semmi földi jó nem tudott elnyomni.
A legjobb barát
Tojásnak, Tojinak csúfoltak az iskolában a furcsa fejformám miatt.
Ennek oka, hogy túl korán kezdett el csontosodni a kutacsom. Egy kiváló gyermekorvos vette észre, és szüleimet azonnal az idegsebészetre irányította. Ott kockázatos, de életmentő műtétet javasoltak. 1979-et írtunk, 2 éves voltam ekkor. Szüleim katolikusok voltak, de nem éltek hitben, nem jártak közösségbe. Azonban – mint utólag megtudtam – katolikus nagymamám egy hívő baptista anyukával összefogva könyörgött az életemért ebben a kritikus időszakban. A műtét során fültől fülig felvágtak, és a tarkó részről kiszedett csontokat hídpillérszerűen ültették be, hogy azok az évek során rugalmasan tudjanak tágulni az évek során.
A beavatkozás jól sikerült. Fogyatékosság nélkül, egészségesen nőhettem fel.
Kisgyerekként nehezen barátkoztam, senki nem kereste a társaságomat. Inkább mindig gúnyolódás tárgya voltam. Egy fiú végül a barátom lett: a Hegedűs Miklós. Ha kellett, meg is védett a többiek előtt, pedig ő sem volt egy tagbaszakadt srác. Az általános iskolában ő lett a barátom, végig számíthattunk egymásra. Aztán az élet elsodort, más középiskolába kerültünk.
Már 20 évesek voltunk, amikor egy péceli diszkóban összetalálkoztunk és elmondta, hogy daganatos beteg. Megdöbbentem. Onnantól kezdve újból szorosabb lett a barátságunk.
Miért, Isten?
A Tűzoltó utcai Gyermekklinikára járt kezelésekre, ahol egy doktornő beszélt neki Istenről, hitről, kegyelemről és megváltásról. Amikor elmesélte, nem fogadtam jól, sőt utólag nagyon szégyellem, de megpróbáltam eltéríteni. Inkább vittem be neki egy „gyógyító követ”, hogy tegye azt a zsebébe és abban higgyen, ne a Bibliában. De ő kitartott az istenhite mellett.
A családján kívül én voltam az egyetlen rendszeres látogatója. Nehéz volt látni a betegség előrehaladását, a végén alig tudott már beszélni. A nagy fájdalmaira morfiumot kapott. Ott voltam vele, amikor utoljára sóhajtott egy nagyot, és elment.
Összetörten zokogtam a folyosón.
Hogy történhetett ez meg?
Az Isten, akiben hitt, akihez ő is és az orvosai is imádkoztak, miért nem segített?
Hát azért, mert nincs is
– szólalt meg bennem a végítélet. És eldöntöttem, hogy erről minél többeket meggyőzök.
Össztűz a hívők ellen
A nővérem évekkel korábban a péceli református gyülekezetbe kezdett járni. A szüleim – bár látták, hogy ez jó hatással van a tanulmányi eredményeire – féltették, nehogy kihasználják.
A barátom halála után ebbe az ifjúsági közösségbe mentem el többször, kizárólag azzal a szándékkal, hogy minél kellemetlenebb kérdéseket tegyek fel.
Hogy is volt az a vízen járás? Komolyan elhiszik, hogy hét nap alatt teremtették a Földet? A Biblia egy filozófiai könyv, amit csak összeollóztak.
Minden érvemet bevetettem, hogy ha lehet, minél többekre hatással legyek. Eldöntöttem, hogy elmegyek a nyári táborukba is, hogy ott még keményebben folytassam a hadjáratomat.
Érdekes volt, mert nem akartak győzködni, nem sorolták nekem az igéket. Mégis, annak a tábornak a végére kifogytam az erőmből. Utolsó este a tűz köré ültünk, és a fiatalok egyesével kiálltak és elmondták találkozásukat Jézussal, megvallották személyes hitüket.
Ott már nem provokáltam.
Elcsendesültem.
Megmozdult bennem a hit parányi magja.
Elég
Hiába volt szerető családom, hiába volt meg mindenem, egy olyan mélységes fájdalmat és ürességet éreztem, amit nem tudtam tovább elviselni. Elég volt. Ahogy Pintér Béla énekli, egy Isten alakú űr volt a szívemben, amit semmi emberi nem tudott betölteni.
A tábor után felhívtam az ifjúsági lelkészt, hogy beszélni szeretnék vele. Ezt ki sem tudtam várni, inkább elmentem a gyülekezeti házhoz. Ott a lépcsőre ülve rám nehezült minden. Ott fogalmaztam meg életemben először egy imát, ami nagyon egyszerű volt:
Uram, ha tényleg vagy, akkor kezdj valamit velem!
Majd váratlanul megjelent a lelkész. Meg is lepődött, hogy mit keresek ott.
A kertjükben ültünk le. Beszélgettünk és imádkoztunk együtt, és akkor őszintén kértem Istent, hogy töltse be a szívemet Szellemével.
Még mai is beleborzongok, ha visszaemlékszem erre a pillanatra: csodálatos érzés volt! Olyan szeretet és erő árasztott el, amit azelőtt soha nem éreztem!
Üstökös hit
Hosszú hónapokig éreztem ezt az erőt, nagyon lelkes voltam. Az volt bennem, hogy az egész országnak meg kell ismernie az élő Istent. Az ifjúsági alkalmakra és a gyülekezetbe is eljártam, már mint hívő tag. A szüleim nem akadályoztak, sőt felfigyeltek a változásomra, és egy idő után ők maguk is eljöttek. Megismerték Istent, és elfogadták a megváltás ajándékát, és azóta ők is a református gyülekezet aktív tagjai.
1-2 évig is kitartott a kezdeti tűz. Sokaknak tettem bizonyságot, többektől hallottam is, hogy Isten a szavaim által megérintette őket. Közben történelemtanárként helyezkedtem el, majd teljes állásban a hadseregnél kezdtem dolgozni.
Aztán egy idő után elkényelmesedtem. Úgy éreztem, hogy megtettem a magam részét: megvallottam a hitemet és másnak is segítettem hitre jutni. Részt vettem a közösségi alkalmakon, de a mindennapjaimban nem szántam időt az Úr Jézus mélyebb megismerésére, és nem kerestem az életemre vonatkozó akaratát. Az egyházban, a gyülekezeti tagokban egyre több hibát vettem észre.
Miért ilyen ruhát vett fel? Hogy viselkedhet így?
Nem mondtam senkinek semmi rosszat, de magamban ilyen negatív gondolatokat forgattam.
Egy kritikus keresztény lettem.
Friss tűz
2009. húsvéthétfőn találkoztam életem szerelmével, Katival. Komoly hívő lánynak tűnt, de az első igazi randit sok levelezés előzte meg (az iwiw korszakában, ha valaki tudja még, mi az.) Megházasodtunk, és Isten kegyelméből két egészséges kisfiunk született.
2017-ben egy városi gyereknapra mentünk a családdal, ahol feltűnt, hogy a „Sörsámánok” nevű motoros egyesület kisgyerekeket visz el motorozni egy-egy körre.
Ekkor felébredt bennem a gyerekkori vágy a motorozás után. Még Miklóssal tervezgettük, hogy motorozni fogunk, de akkoriban a szüleim nem engedték. Utólag belátom, hogy milyen jól tették, az akkori vérmérsékletem motor nélkül is életveszélyes volt.
Elmondtam a vágyamat a feleségemnek, és Isten elé vittem az ügyet. Nem akartam öncélúan tenni, hanem az Ő szolgálatába akartam ezzel állni. Letettem a motoros jogsit, és az interneten rátaláltam a Magyar Keresztény Motorosok Közösségére.
Új erőt, új küldetést kaptam Istentől!
Már kilencedik éve vagyok ebben a néha fárasztó, sűrű, de életmentő szolgálatban.
Egyrészt gyerektáborokba megyünk motoroztatni, bizonyságot tenni, másrészt motoros klubokkal találkozunk, akikkel már kialakult egy olyan bizalmi kapcsolat, hogy leülnek velünk beszélgetni, akár imádkozni. Ez egy zárt közösség, ide más missziós csapat nehezen jutna be. Szolgálatunk része az is, hogy motoros fesztiválokon veszünk részt. Felállított sátrunkba bárki betérhet beszélgetni – reggeltől kezdve, amikor még csak józanodnak a résztvevők, a legkeményebb rock koncertig, sőt, egészen másnap hajnalig várjuk az érdeklődőket.
Észrevettem, hogy gyakran azok a legnyitottabbak az Istennel való találkozásra, akik a leghangosabb szóval és kritikával közelítenek. Nagy szükségünk van az isteni bölcsességre; ha valaki kiabálva, erőszakosan jön felénk, akkor még inkább. De ha már belép hozzánk, akkor van esélyünk megosztani az evangéliumot.
A legutóbbi alkalommal, amikor beszélgettem valakivel, aki az Istenből és az egyházból való kiábrándultságával kezdte, az Úrra figyelve, szeretettel csak ennyit mondtam:
Lásd meg az igazságot!
Kiderült, hogy ezen az egyszerű mondaton keresztül Isten mélyen megérintette a szívét.
Friss tüzet kaptam, és 20 év után megtaláltam a szolgálatomat.
A kényelmes, fotelkereszténységből a frontvonalra léptem.
Hálás vagyok, hogy a családom mellettem áll ebben, és láthatok reménytelen szíveket Isten felé fordulni!
Baczoni-Molnár Gábor, 2026.
