Út a meddőségtől az örökbefogadásig
„Biztos elgondolkodtál már azon, hogy milyen bűn van az életedben, ami miatt nem kapsz gyermeket az Úrtól!”
„Éltek egyáltalán szexuális életet?”
„Csak higgy, nem kell elmenned erre a műtétre, Jézus meggyógyít!”
Ilyen és ehhez hasonló kérdések, illetve kért-kéretlen tanácsok záporoztak felém fél évtizeden keresztül baráttól, családtagtól, hittestvértől. A várt gyermekáldás öt és fél éven át nem érkezett meg, mintha csak Isten a károgókat hallgatta volna meg, és nem a hívő, gyermekre váró nő imáit…
Mai Forrás Magazin
2005-ben tértem meg Angliában, ahová ösztöndíjas diákként „keveredtem”, és ahol a diplománál sokkal nagyobb dolgot kaptam: az örök élet megnyugtató tudatát. Hazaköltözésem után épp gyülekezetet kerestem, amikor találkoztam Dániellel. A Jézus iránt érzett szerelem hevében nehéz volt higgadtan dönteni, a férfi közeledésére Istennek tetsző módon felelni.
Figyeltem, imádkoztam, érett hívőket kérdeztem, hogy hogyan is kell ebben az életet nagyban meghatározó dologban vezetést kapni az Úrtól. Miközben az ifiben, majd kettesben találkoztunk, megdöbbentő jelet kaptam: életemben először nagy egymásutánban háromszor láttam kettős ívű szivárványt – minden ilyen alkalommal Dániellel voltam. Fél évvel megismerkedésünk, és egy hónappal első „randink” után megkérte a kezemet, majd 2008. áprilisában, a 27. születésnapom előtti napon feleségül vett. (Az esküvői meghívónkon egy fotó volt, melyen egy szivárványos esernyő alatt állunk – így jelenítettük meg az Istentől kapott jelet.)
A megtérés és a házasságkötés olyan gyors egymásutánban történt, hogy az első két évünkben képtelen voltam nyitni arra, hogy hamarosan még anyuka is legyek. 2010 végére végül elrendeződött bennem ez is: jöhet a baba. Jött is, és éppen azon a napon lett pozitív a tesztem, amelyen már előre egyeztetett időpontunk volt a meddőségi klinikán. Gyakorlatilag a föld felett két méterrel lebegve jelentem meg az orvosnál:
Én, kérem, várandós vagyok, a hitem gyümölcse van a szívem alatt, épp úgy, ahogy Isten megígérte!
Nagyobbat nem is koppanhattam volna… Az orvos óvva intett az örömködéstől, hisz „még bármi lehet ezzel a magzattal”, de én meg se hallottam hitetlen szavait. Pár nappal később Dániellel nyaralni mentünk, ahol egy lázas, véres napon megbizonyosodtunk arról, hogy rövid földi élete után babánk haza is tért… maga után hagyva egy hatalmas kérdőjelet:
miért hagytad ezt, Istenem?
A vetélést egy endometriózis műtét is követte – pedig soha azelőtt nem voltam kórházban –, mely teljesen meginogtatta friss, lelkes, naiv istenhitemet.
Évek teltek el vetélésekkel, műtéttel, diétával, teakúrával, meddőségi- és gyászterápiával… és önmarcangolással, Isten vádolásával, barátságok felbomlásával, végigbőgött anyák napjával, sértett csenddel, sőt a házassági kötelék felbontásának gondolatával… „Elengedlek, hátha más nő szül majd neked gyereket…”
„Hát gondolod, hogy az ismeretlen gyermekért elhagynám az ismert nőt, téged?!”
A meddőségben számomra a havonta, kiszámíthatatlan formában visszatérő harag, csalódottság és gyász volt a legnehezebb.
Vagy magamat vádoltam, vagy a férjemet, vagy Istent. Persze Dániel is így lehetett vele, és így havonta más-más képlet alakult ki. Ha mindkettőnk a másikat vádolta, nem szóltunk egymáshoz. Ha mindkettőnk épp Istent vádolta, akkor összekapaszkodtunk… Mély, sötét és keserű évek voltak ezek.
Ugyan mindvégig bennünk volt az örökbefogadás gondolata is: az volt a terv, hogy először vérszerinti gyermekeink lesznek, majd „megmentve egy gyermeket”, örökbe is fogadunk… Isten azonban tudta, hogy hogyan terelje ki szelíden az Ő hű gyermekeit a gőgből, a kontrollmániából.
Úgy lett, ahogy Ő akarta:
megtanította, hogy mi itt, a Földön nem menthetünk meg senkit, mert mi is megmentésre szorulunk. Mi csak összekapaszkodni tudunk az Ő szeretetének esernyője alatt. Ő a menedék, Ő a megmentő.
2016-ban egy gyermekotthonból megérkezett egyéves kisfiunk, akinek mi adtuk második keresztnevét: Noé, ami azt jelenti, nyugalom, vigasztalás. Hisz ezt hozta el ő nekünk.
Aztán 2018-ban – egy daganatos jellegű megbetegedés miatti életmentő műtét után – megérkezett tízhetes kislányunk. Ahogy az orvosok mondták: „az ima fellegén” – hisz a kilencórás beavatkozás előtt az orvoscsoport több tagja is imádkozott és böjtölt a gyermekünkért.
A fiunk öt, a kislányunk kétéves volt, amikor nevelőszülő lettem. Szerettem volna, ha más is átélheti az örökszülővé válás csodáját: az volt a tervem, hogy olyan babákat gondozok majd, akiket a gyermekotthonban vagy a kórházban nem látogatnak, ezért egyszer örökbe adhatóvá válnak. 2020-ban így váltam egy nyár alatt kétgyermekes anyából négygyermekessé.
Az egyik picit ősszel örökbefogadta egy kedves család, a másik baba kétéves korára szintén örökbe adhatóvá vált. Noha szerettem volna parancsolni az érzéseimnek, nem ment: elszakíthatatlan kötelék fonódott apró másommal, ezért kérvényeztem, hogy örökbefogadhassam. Annak ellenére, hogy elengedni terveztem őt, csoda folytán a mi családunk tagja maradt.
Végül három kórházban hagyott babát kísérhettem örökbe, miközben mi is nagycsaláddá váltunk Isten határtalan kegyelméből.
Minden máshogy volt, mint ahogy mi terveztük, és minden jobb volt, mint ahogy mi elképzeltük. Család lettünk: a keserűség korhadt ágai helyett sarjadt egy gyümölcshozó, terebélyes fa.
Az első örökbefogadás napjától nem tekintek magamra meddőként, noha azóta sem szültem, és már nem is fogok: a negyvenedik születésnapom előtt, 2021-ben eltávolították a méhemet. A kórház éjjeliszekrényén akkor már három kisgyermek fotója vigasztalt, és ez az ige:
Mondom nektek, hogy Isten (…) a kövekből is tud fiakat támasztani!
