Kilencedikesként Dave volt a legkisebb a középiskolában. Ám 150 centis magasságával és negyven kilójával tökéletesen bevált a pehelysúly kategóriában mint az iskolai birkózócsapat tagja.
A kiscsapat pehelysúlyú tagjaként kezdte, aztán bekerült az iskolai válogatottba, amikor elköltözött az a fiú, akié az a hely volt.
Sajnos Dave első éve nem sikerült valami fényesen. A hat válogatott mérkőzésből hatszor két vállra fektették.
Dave álma az volt, hogy egyszer elég jó birkózó legyen ahhoz, hogy megkaphassa a sportolóbetűjét. A sportolóbetű egy textilembléma, rajta az iskola kezdőbetűivel, amit azok a sportolók kapnak, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak sportágukban. Akik olyan szerencsések voltak, hogy kaptak ilyet, büszkén viselték iskolai zakójukon.
Ahányszor Dave beszélt az álmáról, hogy „betűt" kapjon birkózásból, legtöbb csapattársa és barátja csak nevetett. Akik biztatni akarták, azok is csak ilyeneket mondtak: „Tudod, nem az számít, hogy nyersz vagy veszítesz...” vagy „Nem az a fontos, hogy megkapod-e a betűt...” Dave azonban eltökélte, hogy keményen fog dolgozni, és egyre jobb birkózó lesz.
Iskola után mindennap a konditerembe ment, hogy növelje az erejét, vagy a sportpályán futott, hogy fokozza az állóképességét, vagy éppen az edzőteremben fejlesztette a birkózási technikáját.
Az egyetlen ember, aki kitartóan hitt Dave-ben, a nagymamája volt. Ahányszor találkoztak, mindig emlékeztette Dave-et arra, hogy imádsággal és kemény munkával bármit el lehet érni. Azt mondta neki, hogy összpontosítson a célra. Újra meg újra ilyen igeverseket mondott neki, mint például:
Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít (Fil 4,13 Károli).
Az új szezon kezdete előtt egy nappal Dave nagymamája meghalt. Dave vigasztalhatatlan volt. Most már ha el is éri egy nap a célját, és megkapja az iskolai betűt, nagymamája sosem fogja megtudni.
Abban a szezonban Dave ellenfelei egy új emberrel álltak szemben. Könnyű győzelmekre számítottak. Ehelyett elkeseredett küzdelemmel szembesültek. Dave abban az évben az első tíz meccsből kilencet megnyert.
A szezon félidejében Dave-et magához hívatta az edzője, hogy tudassa vele: megkapja a középiskolai betűt. Dave magán kívül volt az örömtől. Ennél már csak akkor érezhette volna magát jobban, ha megoszthatta volna a nagymamájával. Bárcsak ő is tudná!
Ekkor az edző elmosolyodott, és átnyújtott neki egy borítékot. A borítékon Dave neve állt, a nagymamája kézírásával. Kinyitotta és elolvasta:
Kedves Dave!
Tudtam, hogy sikerülni fog! Félretettem 100 dollárt egy iskolai zakóra neked, amire kitűzheted a betűt.
Remélem, büszkén fogod viselni, és nem felejted el: „Mindenre van erőd Krisztusban, aki téged megerősít!"
Gratulálok!
Nagyi
Krisztus valóban erőt ad arra, hogy nagy dolgokat érjünk el, és néha Krisztus ereje más embereken keresztül érkezik hozzánk. Dave-et az indította a kemény munkára, hogy bátorítást kapott nagymamájától. A nagymamája nagyon is valóságos értelemben Krisztus ereje volt számára, ami munkálkodott az életében. Így mi is, amikor egymást bátorítjuk és támogatjuk, lehetővé tesszük, hogy Krisztus munkálkodjon rajtunk keresztül erőteljes módon.
Te másokat bátorító ember vagy? Túl gyakran vagyunk olyanok, mint Dave barátai és csapattársai. Lehúzzuk és elbátortalanítjuk egymást, mígnem aztán elcsüggedünk. Ha azonban van legalább egyvalaki, aki hisz bennünk, erőt nyerünk arra, hogy keményen dolgozzunk, és kihozzuk a lehető legtöbbet magunkból.
Az, aki mindig hinni fog bennünk, Isten. Mások lehúzhatnak, de mennyei Atyánk annyira hisz bennünk, hogy odaadta a Fiát, hogy meghaljon értünk.
Forrás: https://velunkazisten.hu/
