Mennyei vezetés a „véletleneken” át
Fésűs Éva, Kossuth-díjas írónő élete mesébe illő fordulatokban volt gazdag. A férjével való találkozása is regénybe illő történet.
Mai Forrás Magazin

„Tízéves koromtól írtam verseket, aminek nemcsak a szűk család, hanem az egész rokonság örült. (…) Tizenhat éves koromban írtam egyet Kicsi tarisznya címmel valami olyasmiről, hogy megyek az úton előre, de még nem tudom, hogy mi vár rám. Féltve óvom azt a kevés kincsemet, ami útravalóul van a tarisznyámban, s amelyből életem végéig gazdálkodnom kell, vajon miért szövöm folyton a verseket, s lesz-e valaki az út végén, aki látni fogja, hogy hányszor hagytam magam mögött fekete foltot vagy arany nyomot az út porában. Ez a vers annyira megtetszett a dédnagynénémnek, hogy elküldte a Hölgyfutár című képesújságnak, és ők megjelentették.
Élt Kaposváron egy I. világháborús, idős hadirokkant, aki szabóként próbálta fenntartani a családját. Az egyik kliense abba az újságba csomagolva vitte az igazítani való nadrágját, amelyikben a versem volt. A fia, Lajos – aki hozzám hasonlóan kereskedelmi iskolába járt, és szintén az iskola poétájának számított – be-besegített az édesapjának. Amikor kicsomagolta a nadrágot, meglátta és elolvasta a versemet. Annyira megtetszett neki, hogy leült, és versbe szedve megírta, mennyire tetszett neki, amit írtam, majd elküldte a szerkesztőségbe azzal a kéréssel, hogy továbbítsák a címemre. Válaszoltam rá, levelezni kezdtünk, de nem személyes dolgokról, hanem a költészetről. Aztán jött a háború, és egy üdvözlő képeslapon megírta, hogy leérettségizett, de megy Németországba, mert behívták katonának. Onnantól fogva szem elől tévesztettük egymást.
Nemcsak a frontot járta meg Lajos, hanem négy évet töltött hadifogságban.
A „véletlen” úgy hozta, hogy váci revizorok érkeztek a kaposvári munkahelyére, és erről eszébe jutottam.
Amikor megtudta, hogy honnan jöttek, megkérdezte, hogy nem ismernek-e egy Fésűs Éva nevű lányt Vácon. Ők „véletlenül” ismertek engem, mert bár 1949-ben már Budapesten dolgoztam gyors- és gépírónőként, de emlékeztek rám a drogériából. Akkor újra megkeresett levélben, és újra levelezni kezdtünk. (…)
Már nem az a kamasz lány voltam, mint pár évvel korábban, hanem dolgozó nő, akinek volt egy komoly, kedves udvarlója. Nálam tíz évvel volt idősebb, és akkoriban a lányoknak jobban tetszettek a „komoly férfiak”. (…) Tetszett is nekem, valami mégsem stimmelt. Ő társaságbeli ember volt, akinek a bridzs volt a mindene, és nem láttam benne a vágyat az istenhitre. (…) Az volt az érzésem, hogy ez az ember engem mindig lekezelne. Azt se vette komolyan, amikor megírtam neki a szakítólevelet. Továbbra is kitartóan járt hozzánk, mintha mi sem történt volna, annyira elbizakodott volt abban, hogy hozzámegyek. A szüleim is ezt hitték. Közben egyre több mindent tudtam meg a levelezésünk során Lajosról, aki szerette az irodalmat és a verseket.
Sok évvel később tudatosult bennem, hogy a Jóisten tudta, miért küldi őt nekem.
Ha a másik fiúhoz kötöttem volna az életemet, akkor lekanyarodtam volna a nekem kiszabott útról. Lajost küldte el nekem, hogy megismerjem az igaz szerelmet, és hogy hűséges, megbízható társ mellett szeretetben élve kiteljesedhessem abban a feladatban is, amit nekem szánt: a meseírásban. (…)
’49-ben, amikor újra elkezdtünk levelezni, még mindig csak sejtelmesen írtunk meg magunkról részleteket. (…) Pár hét után kérte, hogy váltsunk fényképet. Amikor megláttam a fotóját, rögtön megütött, hogy ő az, akit elképzeltem magamban. Nem a külsejére vonatkozóan, de jó érzés volt meglátni. A következő kérdése az volt, hogy mikor találkozhatunk. Pesten egy tüneményes asszonynál, Mici néninél laktam albérletben, s engedélyt kértem tőle, hogy Lajos meglátogathasson. Ő tudott az én „lovagomról”, és ugyanúgy izgult az első találkozás miatt, mint én.
Akkor volt a VIT, a Világifjúsági Találkozó Budapesten, amire Kaposvárról is jöttek fiatalok. Nem volt sok pénze, és velük tudott felmenni, hogy engem megkeressen. Az idő tájt szombat délig még munkanap volt, s én a hivatalban voltam, amikor megérkezett, Mici néni leültette őt, majd az ajtóban várt már és odasúgta, hogy itt van már, és „jaj, olyan aranyos”. Beléptem, és bár az ilyenkor szokásos félszegség bennünk volt, de nagyon örültünk, és szimpatikusak voltunk egymásnak. Este vissza kellett mennie a kaposváriakkal, és úgy váltunk el, hogy tovább levelezünk. Legközelebb akkor találkoztunk, amikor egy vállalati üdülésről hazafelé menet megállt Pesten, mert belázasodott, és lekéste az esti, kaposvári csatlakozását. Feljött hozzánk, hogy most mit csináljon, mire Mici néni a kis kamrába beállított egy kinyitható ágyat, hogy ott elalhat Lajos. Ott maradt pár napra. Mici néni mindent elintézett, ő volt az én gardedámom.
A Kohóipari Központban dolgoztam, ahol egy nagyon rendes, jóindulatú osztályvezető főnököm volt, Bandi bácsi. Amikor elmondtam neki, hogy Kaposváron van egy fiú, és nagyon szeretném megismerni a szüleit, akkor adott nekem egy kiküldetési rendelvényt, hogy nézzem meg a központ kaposvári lerakatát, és írjak egy jelentést arról, hogy minden rendben van-e ott. Aláírta, hogy a vonatjegyemet és egy éjszakára a szállásomat is a vállalat állja. Addig nem is tudtam, hogy Kaposváron is van telephelye a központnak, a lerakat vezetője pedig nagy szemeket meresztett, hogy „ezért magát leküldték ide?”, de én megírtam a formai jelentést, majd elmentem Lajos szüleihez. Hatalmas szeretettel fogadtak, és mindjárt a szívem közepébe fogadtam őket. Később majdnem Bandi bácsi lett a tanúm a polgári esküvőnkön. (…)

Az egész rokonságommal szembekerültem, mert rangon alulinak tartották Lajost. A háború után is élt még a középosztálybeli társadalomban az a buta gondolkodás, hogy ki kicsoda, ki kinek a gyereke. A szüleim is meg voltak hökkenve, de nem ilyen szempontok miatt. Őrültnek neveztek azért, mert képes vagyok egy levelezésből megismert emberhez hozzámenni és egy idegen városba költözni, tudván tudva, hogy Lajos meg a szülei szoba-konyhájában a szegénység vár rám. Mondhatott bárki bármit, én már tudtam, hogy ő az az ember, akivel ismerjük egymás minden gondolatát, teljesen közös a világnézetünk, és elfogadom őt úgy, ahogy van, mert az egész addigi életével bizonyította már, hogy kiérdemli a bizalmamat.
Éreztem, hogy az a sok „véletlen”, ami összehozott minket, nem más volt, mint az Úristen akarata és irányító szeretete, hogy megtaláljam őt.
Lajosnak az állásába került volna, ha kiderül, hogy templomban esküszik, ezért a pap sógorom, Jóska azt mondta: ő szívesen összead minket, de jól gondoljuk meg. Egy szombati napon reggel 9-kor osontunk be nagy titokban a zárda melletti kis kápolnába, ahol csak Lajos szülei, Jóska, a két tanú és a sekrestyés volt jelen. Az egyik tanú Sanyi bácsi volt, a férjem lelkiatyja, a másik pedig a sógorom egyik paptársa. Se esküvői ruha, se fotózás nem volt. A fátyol helyett az a kalap volt rajtam, amit kedves kolléganőmtől, Margittól kaptam kölcsönbe. (…) Én a saját példámból tudom, hogy nem az számít a házasságkötéskor, milyen ruhában vonul be a menyasszony, és milyen csinnadrattával történik az esküvő. (…)
Délután utaztunk fel Pestre, és nekem még egy darabig dolgoznom kellett, mielőtt felmondtam az állásomat. Közben elmentünk Vácra bemutatkozni, hogy „itt vannak az ifjú házasok!”. A szüleimben megállt az ütő, de utóbb úgy megszerették Lajost édesanyámék, hogy akkor sem szerethették volna jobban, ha a saját fiuk lett volna. A rokonságom akkor kezdett el újra foglalkozni velem, amikor megtudták, hogy a Rádióban dolgozom és ismertebb lett a nevem. Ezt nem róttam fel nekik, ugyanúgy szerettem őket, mint hajdanán.
Lajossal 1950 őszén házasodtunk össze, és ötvenkét évig éltünk boldog házasságban. A férjem annak idején kivágta az újságból a kicsi tarisznyás versemet, bekereteztük, és feltettük a falra. Még mindig ott van, örök emlékéül annak, hol kezdődött a közös történetünk.”
Részlet a Mese volt az életem c. könyvből. Fésűs Évával beszélget Veress Katalin. Kiadja a Kairosz Kiadó.
A cikkben szereplő archív fotón Fésűs Éva és férje, Lajos látható. Forrás: családi archívum / www.pankaandpietro.hu. A fotót engedéllyel közöljük.













