Jézus ezt mondta: „Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés szárba szökkent, és kezdett kalászt hozni, látható lett a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és ezt mondták neki: Uram, te jó magot vetettél a földedbe. Honnan került hát bele a konkoly? Ő pedig így felelt: Valamelyik ellenségem tette ezt! A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy elmenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és majd az aratás idején szólok az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek be csűrömbe!” (24–30. v.).
Nem a mi dolgunk eltávolítani a gyomot (az istenteleneket) a búza (az istenfélők) közül. Nekünk a búza művelésére kell koncentrálnunk, a szétválogatást pedig Istenre hagyhatjuk. Hogy miért? Azért, mert olyan szorosan egymásba fonódnak a gyökereik, hogy még ha meg is tudod különböztetni egymástól a kettőt, a gyomokkal együtt a búzát is kiszaggathatod. Ha pedig még nem szökkent szárba a búza, könnyen gyomnak nézheted. Neked az a dolgod, hogy jó gyümölcsöt teremj, Isten dolga pedig az, hogy különválassza a búzát a konkolytól. Ez tehát a mai ige: bízd Istenre az ítéletet!
