Mielőtt Jézus a Genezáret-tó vizén járt volna, előtte felment egy hegyre egyedül, hogy imádságban együtt lehessen Atyjával. Otthagyta a tömeg követeléseit napnyugtakor, egészen hajnalig imádkozott, majd Isten Lelkének erejével lejött a hegyről, és lecsendesített egy vihart. (Nem lenne csodálatos tudni, hogyan imádkozott egész éjjel?) Az imádság olyan, mint egy hegy: meg kell mászni. „Péter és János felment a templomba, a délutáni imádkozás idejére” (ApCsel 3:1). Ha arra vársz, hogy kedved legyen hozzá, akkor nem fogsz állhatatosan imádkozni. Ehhez fegyelem kell. Aztán minél többet imádkozol, annál jobban akarsz majd imádkozni, és annál jobban érzed majd, hogy érdemes imádkozni. Először azonban hátat kell fordítanod a tömegnek. Mivel Jézus tudta, hogyan hagyja ott az élet követeléseit és figyelemeltereléseit, ezért tudta lecsendesíteni a vihart, amitől tanítványai megrémültek. Tehát még mielőtt magával ragadna a mindennapi hajsza, menj fel a hegyre imádkozni! Ez biztos pont a bizonytalan világban; olyan hely, ahol semmi nem akadályozza a kilátást, és az élet őrült rohanása hátramarad. Itt kitágul a látóhatár. Itt Krisztus emlékeztet arra, hogy bármivel is kell szembenézned ma, ő azzal már egyszer szembenézett, és kegyelméből megadja, hogy te is képes legyél rá. Könnyű felismerni azokat az embereket, akik fent voltak az imádkozás hegyén. A küzdelmeik nem különböznek a mieinktől – sőt, néhányuk még nagyobb kihívást is jelent. De van egy belső békességük, ami felülemelkedik a családi problémákon, betegségeken, anyagi nehézségeken stb. Képes leszel a nehéz időket méltósággal viselni, ha tudod, hogy a csúcs csupán egy imádságnyi távolságra van!
