„Nem embereknek akarunk tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek.” (1Thesszalonika 2:4)
Ég és föld a különbség aközött, hogy azért teszünk-e meg valamit, hogy elnyerjük az emberek elismerését, vagy szabadok vagyunk szolgálni feléjük úgy, hogy nem befolyásol a véleményük, mert tudjuk, hogy Isten elismerését már megkaptuk. Az elismerésre vágyás olyan, mint minden más kábítószer: sosem elég belőle. Abban is hasonlít a drogokra, hogy őrületes elvonási tüneteket okoz, ha nem kapja meg, aki vágyik rá. Ilyenkor ki vagy szolgáltatva mások véleményének, és emiatt érzelmi hullámvasúton élsz. Isten nem ilyen életet szánt neked! Pál szabad volt arra, hogy kimondja az igazságot szeretettel, hogy szembesítse az embereket vétkeikkel vagy éppen gyengéden bánjon velük. Pálnak nem okozott álmatlanságot, ha valaki azt mondta neki, hogy nem kedveli, mert önértékelése és biztonságérzete nem az emberek elfogadásán alapult. „Isten ítélt minket alkalmasnak” (1Thesszalonika 2:4). Pál nem hasonlítgatta magát másokhoz, nem akarta felsőbbrendűségét azzal bizonyítani, hogy mindent ő irányít. Az a tudat, hogy Isten alkalmasnak tartja, felszabadította őt, nem izgult, hanem élvezni tudta az életet, amire Isten elhívta. Éretlenségünk jele az, ha aggódunk amiatt, hogy mit gondolnak rólunk mások. De ahogy egyre érettebbé válunk, rájövünk, hogy az idő nagy részében mások egyáltalán nem is gondolnak ránk. Túlságosan el vannak foglalva önmagukkal – vagy azon aggódnak, hogy mi mit gondolunk róluk! A tudat, hogy Isten elfogad, erőt ad megbirkózni a bírálatokkal és konfliktusokkal, mert identitásod biztonságérzetet ad. Identitásod pedig ez: te Isten megváltott, elhívott és elfogadott gyermeke vagy.
