R. Kent Hughes lelkész Disciplines of a Godly Man [Az istenfélő ember önfegyelme] című könyvében olvashatjuk a következő beszámolót: „Jay Sidlow Baxter egyszer felolvasott egy oldalt a naplójából lelkészek egy csoportjának, akik a rendszeres imádkozásról kérdezték. Beszámolóját azzal kezdte, hogy amikor lelkészi szolgálatba lépett, elhatározta, hogy igazán imádkozó ember lesz. Ám nem sok idő telt el, és a növekvő felelősség, az adminisztrációs kötelességek és a lelkészi hivatással járó, kibúvóként használt sokféle feladat elkezdték kiszorítani idejéből az imádságot. Ráadásul ezt kezdte megszokni, és mindig talált rá mentséget is. Aztán egy reggel minden elé jött, amikor az órájára nézett az íróasztala fölött megállva, melyen rengeteg elintéznivaló tornyosult. A Lélek hangja imádságra hívta. Ugyanakkor egy bársonyosan suttogó hang azt mondta, hogy legyen gyakorlatias, válaszoljon a levelekre, és nézzen szembe a ténnyel, hogy ő nem afféle »lelki ember« – olyanokból csak nagyon kevés van. »Ez az utolsó megjegyzés tőrdöfésként ért – mondta Baxter. – Nem tudtam elviselni, hogy igaz lehet.« Megrémült önnön magyarázkodásától, hogy lemondott arról, ami lelkészi szolgálatának erőt és életet adhatott volna.” Értsd meg: az imádságra fordított percek sokkal jobban kamatoznak, mint a szüntelen foglalatossággal töltött órák. Az újszövetségi időkben az apostolok megértették ezt. Ahogy a gyülekezet növekedett, és ők egyre elfoglaltabbak lettek, életet átformáló döntést hoztak: „megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett.” Az eredmény az lett, hogy a gyülekezet egyre nőtt, a hívők száma megsokszorozódott. Legyen számodra is elsődleges fontosságú az imádság!
