Egyszer Jézus meggyógyított tíz leprást. A lepra akkoriban egyenlő volt a halálos ítélettel, nem volt ismert gyógymódja. Meglepő módon a tíz közül csak egy tért vissza köszönetet mondani.
Mi történt a másik kilenccel?
Túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy hálát adjanak? Biztosan hálát éreztek, csak nem szántak időt a kifejezésére. Talán annyira lekötötték őket más dolgok, hogy erről elfeledkeztek?
Túl óvatosak voltak ahhoz, hogy hálásak legyenek? Talán azt gondolták, hogy gyógyulásuk nem lesz tartós, ezért azt akarták, hogy elteljen egy kis idő, mielőtt bejelentik. Vagy attól tartottak, hogy Jézus esetleg kér tőlük valamit a gyógyulásért cserébe, olyasmit, amit nem akartak vagy nem tudtak volna megadni.
Túl énközpontúak voltak a hálához? Bizonyos szempontból egyszerűbb volt az életük a betegség idején. Most munkát kellett találniuk, felelősséget vállalniuk és betölteni a társadalmi szerepüket.
Túl önteltek voltak ahhoz, hogy hálásak legyenek? Talán azt gondolták, hogy maguktól is meggyógyultak volna egy idő után.
A hálaadással elismerjük, hogy segítségre szorulunk. Ki akarja kimutatni gyengeségét, amikor védenie kell az imázsát? Ez a történet rámutat arra, hogy tíz emberből kilencnek nehezére esik a hála – vagy legalábbis a kifejezése. Te ne légy ilyen! Tartozz a 10%-ba! Három egymást követő zsoltárban (105., 106. és 107.) ismétlődnek ezek a szavak: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” Ne múljon el egy nap sem az életedből úgy, hogy nem gondoltál Isten irántad való jóságára és nem adtál hálát érte!
