William Kilpatrick könyvében további két téves gyermeknevelési mítoszt nevez meg, amelyeket a szülők elhisznek:
- Az a mítosz, miszerint minden erkölcsi probléma pszichológiai jellegű.
Ebben a nézetben a viselkedési problémákat az önértékeléssel vagy a kielégítetlen pszichológiai igényekkel kapcsolatos kérdéseknek tekintik. Úgy tűnik, hogy az átlagos gyermeknevelési szakértőnél fel sem merül az a régimódi elképzelés, miszerint a viselkedési problémák a gyermekek akaratosságának következményei lehetnek. Ha megnézzük egy tipikus gyermeknevelési könyv tartalomjegyzékét, nagyon sok oldalt találunk az „önbecsülésnek” szentelve, de valószínűleg nem túl gyakran látjuk a „jellem” szót.
- Az a mítosz, miszerint a szülőknek nincs joguk gyermekeikbe átültetni értékeiket.
Itt is az a standard dogma, hogy a gyermekeknek kell a saját értékrendjüket kialakítaniuk. Ám a gyermekeknek erre vajmi kevés esélyük van, mivel a társadalom többi tagjának nem okoz lelkiismeret-furdalást, hogy rájuk erőltesse saját értékeit. Értelmes döntés vajon, ha a szülők semleges kívülállók maradnak, miközben a forgatókönyvíróktól a szórakoztatókig, a szexuális felvilágosító órákat tartó tanároktól a reklámszakemberekig mindenki más ragaszkodik ahhoz, hogy „értékeit” eladja gyermekeinknek? A gyermeknevelésről Isten ezt mondta népének: „Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál, és ki ne vesszenek emlékezetedből, amíg csak élsz! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is” (5Mózes 4:9).
Kedves Szülő! Amikor a lelki értékek gyermekeidnek való átadásáról van szó, tedd fel magadnak a kérdést: ha nem te, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?
