Tartsd életben a reményt!

1914-ben Sir Ernest Shackleton megkísérelte az első szárazföldi átkelést az Antarktiszon, ám mielőtt még elérhették volna a kontinenst, hajójukat, az Endurance-t [Kitartás] a jég körülzárta, és később össze is roppantotta. Csaknem 2000 kilométerre a civilizációtól Shackleton és 27 tagú legénysége jégtáblákon sodródott három rozoga mentőcsónakkal, néhány sátorral és korlátozott mennyiségű élelemmel. Végül elértek egy kis szigetet, és ott vártak, míg Shackleton néhány emberrel az egyik mentőcsónakon elindult, hogy átkelve a viharos óceánon, elérjen egy bálnavadásztelepig, mely kb. 1300 kilométerre volt.

Shackleton egy mentőhajóval visszatért, és minden emberét életben találta a 18 hónapnyi megpróbáltatás után. Hogyan tudta életben tartani bennük a reményt?

Először is ő maga volt az optimizmus! Shackleton, aki úgy határozta meg az optimizmust, mint „igaz erkölcsi bátorság”, mindig hitte, hogy ő és csapata túl fogják élni, és ezt a bizakodást hintette el maga körül mindenkiben.

Másodszor: éltette bennük a jelentőségtudatot. Mindenkit bevont a lehetőségek keresésébe, mindenkinek feladatot adott, ezzel azt az érzést erősítette a legénységben, hogy maguk is részei a megoldásnak.

Harmadszor: bátorította őket. A humor segítségével igyekezett gondtalan légkört teremteni. Shackleton felismerte, hogy ilyen rendkívüli nyomás alatt a jó kedélyre való képesség semlegesíti a félelmet, és képessé teszi az embereket arra, hogy összpontosítsanak, újra energiát gyűjtsenek és legyőzzék a rémisztő akadályokat. Hát nem érdekes, hogy a süllyedő hajóról kimentett tárgyak egyike épp az egyik matróz bendzsója volt? Shackleton azért mentette ki, hogy a csapat muzsikálhasson.

Shackleton kiváló példa volt arra, hogyan tudja egyetlen ember életben tartani a reményt. Ha ismersz valakit, aki nehéz megpróbáltatást él át, kedves és szeretetteljes szavaid, belé vetett bizalmad és segítséged, amivel megkönnyíted a terheit, életben tudja tartani benne a reményt.