Szent félelem

„Az Úr félelme” igei kifejezés jól jellemzi azt, amiről eddig szó volt. A mai világban annyi fajta félelem vesz körül minket, hogy hajlamosak vagyunk félreértelmezni ezt a kifejezést. Azonban csak kétféle félelem létezik, és ezek nem is állhatnának távolabb egymástól. Az egyik a „félelem lelke”, a másik pedig az „Úr félelme”.

A Biblia is megkülönbözteti a kettőt. Mózes így szólt Isten népéhez közvetlenül az után, hogy eltávolodtak Isten jelenlététől:

„Ne féljetek, mert azért jött Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek! A nép tehát távolabbra állt, Mózes viszont közelebb ment a sötét felhőhöz, ahol az Isten volt” (2Mózes 20:20–21).

Első pillantásra úgy tűnik, hogy Mózes ellentmond önmagának.

Hadd mondjam el más szavakkal is kijelentését, hogy világossá tegyem: „Ne félj, mert Isten eljött, hogy megnézze, van-e benned istenfélelem.”

Nyilatkozata nem ellentmondás, hanem különbséget tesz aközött, hogy „félünk Istentől” vagy „féljük-e Istent” – mert van különbség. Aki fél Istentől, annak rejtegetnivalója van. Emlékezzünk vissza arra, hogyan bújt el Ádám az Úr elől, miután vétkezett ellene (ld. 1Mózes 3:8)! Viszont annak, aki féli Istent, nincs mit elrejtenie. Valójában egyedül attól fél, hogy távol kerül Tőle.

Szeretném határozottan kijelenteni, hogy az Úr félelme nem egyenlő azzal, hogy félünk Tőle. Hogyan is lehetne bensőséges kapcsolatunk egy olyan személlyel, akitől félünk?! A valódi szent félelem egy rettegés attól, hogy távol kerülünk Istentől. Az az érzés, hogy sehol máshol nem szeretnénk időzni, egyedül az Ő jelenlétében, gondoskodásában és szeretetében. Rendíthetetlenül megmaradni a közelében még a kemény próbák közepette is, tudva azt, hogy nem létezik jobb hely, mint az Ő jelenléte. Ezt legjobban az engedelmességgel tudod Neki bemutatni.

Istent félni azt jelenti, hogy hódolunk Neki, tiszteljük és megbecsüljük Őt – jobban, mint bárki vagy bármi mást. A legnagyobb becsben tartjuk Őt, és a szíve vágyait sokkal többre értékeljük, mint saját vágyainkat. Szeretjük, amit Ő szeret, és utáljuk azt, amit Ő utál. Ami fontos Neki, az számunkra is fontossá válik; ami nem olyan fontos Neki, az számunkra sem lesz fontos.

Az ilyen hozzáállású embereket hívja meg Isten az Ő közelségébe.

Végső soron az Úr félelmében való járás abban is megnyilvánul, hogy a végsőkig engedelmeskedünk Neki. Ábrahám pontosan ezt tette, amikor Isten arra kérte, hogy engedje el a számára legfontosabbat – amire huszonöt évet várt. Fel kellett áldoznia fiát, Izsákot, akit minden embernél és tulajdonánál jobban szeretett. Kora reggel indult útnak, és három napig menetelt azért, hogy megtegye, amit Isten kért tőle. Isten nem indokolta meg neki a „miért” kérdést, és úgy tűnt, hogy ez az áldozat tönkreteszi majd mindazt, amiért Ábrahám élt. Kifejezetten károsnak tűnt. Azonban minden kétséget kizáró módon bízott Isten jellemében (ellentétben a lusta sáfár hozzáállásával).

Amint Ábrahám felemelte a kést Izsák kivégzésére, az Úr angyala megállította őt és kijelentette: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet” (1Mózes 22:12). Ez a fajta szeretet, bizalom és hit lakozik annak a szívében, aki valóban féli Istent. (…)