Az „ismertelek, amikor” népség
„Sehol sem vetik meg a prófétát, csak a saját hazájában és a maga házában.” (Máté 13:57)
Vedd észre, hogy néhányan, akik „már akkor is ismertek, amikor…”, most nem ismernek. Valamikor beskatulyáztak, és most nem szívesen veszik tudomásul, ha kilépsz abból a skatulyából.
Hallgasd csak: „Elment hazájába, és tanította őket a zsinagógában, és álmélkodva ezt mondták: »Honnan van ebben ez a bölcsesség és ez a csodatévő erő? Hát nem az ács fia ez…? Nem közöttünk élnek-e nővérei is mind? …« És megbotránkoztak benne… Nem is tett ott sok csodát hitetlenségük miatt” (Máté 13:54–58). Mit tett Jézus? Elment. Mi mást tehetett volna? Ha hagyod, az „én már akkor is ismertelek, amikor…” népség ott fog tartani az életednek egy olyan szakaszában, amely már régen elmúlt. Túl kell lépned a régi szép időkön! Ha hagyod, hogy állandóan visszahúzzanak az emlékek utcájába, végül ott fogsz letelepedni, jóval tovább maradsz, mint kellene, és nem éled meg a rendeltetésedet. Ne maradj ott, ahol csak eltűrnek, menj oda, ahol megbecsülnek!
Mielőtt Dávid megölte Góliátot, szembe kellett szállnia legidősebb bátyjával, Eliábbal, Saul egyik tábornokával. Dávid merészsége felnagyította testvére gyávaságát. Ha Dávid feladta volna, sohasem ölte volna meg az óriást, és nem lett volna később királlyá. Ajándék az, ha vannak olyan emberek az életedben, akik tudják, hogy hol voltál, így viszonyítani tudják hozzá, hogy merre tartasz most. De ha választanod kell az „akkor” és a „most” között, áldozd fel az akkort, mert azt már nem lehet újraírni, csak újra és újra visszajátszani. Hagyj fel azzal, hogy újrahallgatod a múltat, írd meg a történet többi részét! A jövő a tied, ragadd meg, amíg lehet!
