Nem egyedül
Amikor 1991-ben, a Ceausescu-kormány bukása után meghívtak feleségemmel, Debbyvel Romániába, nem tudtuk, mit fogunk ott találni. Úgy gondoltuk, ez az egyetlen alkalom, amikor odautazunk.
Ám amit Romániában láttunk, abba beleszakadt a szívünk: 250 000 gyermek élt (és haldoklott) állami fenntartású intézményekben, olyan körülmények között, amilyennek állatokat sem tennénk ki. Húsz százalékuk volt AIDS-es a nem ellenőrzött vérátömlesztések miatt, ötven százalékuk volt hepatitisz B-vel fertőzött, és mindannyian parazitáktól szenvedtek, melyeket azért kaptak el, mert nem volt biztosítva számukra tiszta ivóvíz.
Először sírtunk, aztán felgyűrtük a ruhánk ujját és munkába fogtunk. Segítettünk humanitárius segélyszállítmányok megszervezésében. A teherautó-konvojok útja öt napig tartott az írországi Belfastból – ahol Debby és én születtünk – Románia és Moldova hetvenkét árvaházáig.
Negyvenhét úttal később segítettünk felépíteni nem egy, de két átmeneti otthont árva és elhagyott gyermekek részére, a nevük The Village of Hope [A reménység faluja]. Azóta gyermekek százait mentettük meg, segítettünk nekik felépülni és újra beilleszkedni a társadalomba, és nevelőszülőknél helyeztük el őket. Ezek közül a családok közül sokakat havonta támogatunk. Amikor az Egyesült Államok romániai nagykövete meglátogatta a Reménység falut, a gyámhatóság azt mondta neki: „Ez modell az egész ország számára.”
Nem egyedül vittük végbe, nem is tudtuk volna. Amikor Isten elhív egy feladatra, másokat is elhív arra, hogy melléd álljanak. Ezért külön köszönet partnereinknek szerte a világon, emellett barátomnak, Ian Mackie-nek, aki a United Christian Broadcasters vezetője Nagy-Britanniában és Írországban, és mindazoknak a támogatóknak, akik segítik ezt a csodálatos szolgálatot, mely hatást gyakorol Európa népeire Krisztusért.
