A nehézségek imára késztetnek
Második számú nem látható haszon:
Életünk titokzatos történéseinek második haszna, hogy az ima gyakorlásának teljesen új szintjét teremtik meg. Amikor a rabszolgaság elkezdődött, és a dolgok elég nyugtalanítóvá váltak Egyiptomban, az izraeliták úgy kiáltottak Istenhez, mint soha azelőtt. Ekkor született meg az átlagos emberek között a komoly imádság. A 2Mózes 2,23–25 azt mondja: „Közben hosszú idő telt el… Izráel fiai pedig sóhajtoztak a szolgaság miatt, kiáltottak, és a szolgaság miatt való jajgatásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségére. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.”
Tudjuk, hogy Ábrahám imádkozó ember volt, s hogy Izsák és Jákób is imádkozott. Arról viszont nincs feljegyzésünk, hogy leszármazottaik az Úrhoz kiáltottak volna, mielőtt szenvedni kezdtek az egyiptomi forró napon a felügyelők ostora alatt. Emiatt kiáltottak:
– Ó, Istenünk, segíts nekünk! Szükségünk van rád!
Nem sűrűn gondolunk arra a tényre, hogy Isten prioritási listáján elég magasan van, hogy minket az ima embereivé tegyen. Olyan emberekké akar formálni, akik mélyen legbelül értik, hogy mit jelent igazán a hittel elmondott ima. Olyan embereket akar, akik szívükből imádkoznak, nem csak a fejükből. Sőt, az imának ez az egyetlen módja. Ahogy Jeremiás prófétán keresztül mondta: „Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám” (29,13).
E. M. Bounds metodista apostol ezt írta száz évvel ezelőtt: „A szenvedély nélküli imában nincs ott a szív, az egy üres dolog, egy alkalmatlan edény. Szívnek, léleknek és az életnek is benne kell lennie az igazi imádságban. A mennynek éreznie kell az Istenhez történő kiáltás erejét… Az imádságnak hevesnek kell lennie. A buzgó imádság eredményes és hasznos (lásd Jak 5,16)”.1
Ha Bounds buzgalma kissé kényelmetlenül érint minket, valljuk be, hogy milyen kevés válasz érkezik felszínes imáinkra. Ezzel ellentétben a buzgó imát az izraeliták között a szenvedés kovácsolta. Isten pedig meghallotta és válaszolt.
A legerőteljesebb imák némelyike csak egy egyszavas kiáltás a szív mélyéről:
– Segíts!
Néhány nincs is szavakba öntve, csak egy könny, ami lehull az ember szeméből.
Egyiptomban az izraeliták megtanulták, hogyan imádkozzanak szívből. Nyögtek kínjukban:
– Istenünk, nézz le ránk, milyen helyzetben vagyunk! Legyél kegyelmes hozzánk! Szabadíts meg minket, Urunk! Nincs senki más, akihez fordulhatunk, csak te.
Úgy kellene tekintenünk a megpróbáltatásokra és a nehézségekre életünkben, mint katalizátorokra, amelyek közelebb hoznak minket Istenhez imádságban. A Szent Szellem az egyetlen, aki a Róma 8,26 szerint „segít… a mi erőtlenségünkön” azzal, hogy megtanítja, hogyan imádkozzunk Isten akarata szerint. Amikor elfojtja valami a Szellem ezen tevékenységét, Isten gyakran használja a körülményeket, hogy újra lángra gyújtsa azt. Nem kell emiatt panaszkodnunk, sőt örüljünk és működjünk együtt az Úr szerető céljával az életünkre nézve.
G. V. Wigram, a Plymouth Brethren mozgalom egyik írója Angliában ezt írta: „Melyiket szeretnéd inkább? Egy egyenes ösvényt vagy egy olyan utat, ami annyira göröngyös, hogy az Úrnak fel kell fednie arcát előtted minden lépésnél?”2 Én személy szerint inkább annak a bensőségességét választanám, hogy megismerem Krisztust minden szeretetével és kegyelmével, még akkor is, ha ennek eléréséhez kőkemény próbákon át vezet az út.
Ezt a tartalmat Jim Cymbala, a Szegletkő Kiadói Alapítványnál megjelent „Többre lettél teremtve” c. könyvének felhasználásával készítettük.
[1] E. M. Bounds: The Necessity of Prayer, in The Complete Works of E. M. Bounds on Prayer (Grand Rapids: Baker, 1990), 35.
[2] G. V. Wigram: cited in Footprints for Pilgrims (1915; reprint, Sunbury, PA: Believers Bookshelf, 1970), 17.
