„Mi ez az egész?”

Egészen biztos voltam benne, hogy készen állok kosárlabdaedzésem első napjára tengerész kadétként az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiáján. Végül is azért vettek fel, hogy ott játsszak, és egészen jó formában érkeztem meg Annapolisba. Még a „gólyatábort” is túléltem, ami a haditengerészetnél egy hathetes kiképzőtábort jelent, ahol az új fiúknak (igen, abban az időben még kizárólag csak fiúk voltak) futniuk, úszniuk, menetelniük és tornázniuk kell hosszú órákon át. Abban a kis szabadidőben, amink volt, néhány spontán szerveződött meccset játszottam a jobb gólyákkal, és tudtam, hogy megütöm a szintjüket.

Azonban csak egyszer találkoztam a főedzővel, John Mahoney-val. Besétáltunk az akadémia tornatermébe azon az októberi délutánon, és elkezdtünk dobálgatni. Magabiztos voltam a többi fiú között, ismerős terep volt számomra. Szerettem volna belekerülni egy olyan helyzetbe, ahol én, a 180 cm magas védő meg tudom mutatni az edzőknek, milyen ügyesen kezelem a labdát, és hogyan tudok messziről kosárra dobni. Kerestem a lehetőséget, hogy egy jó passzt adjak csapattársamnak egy könnyű kosárhoz, vagy meglepjem valahogyan az ellenfelemet.

– Oké, fiúk, ebből elég! – kiáltott fel Mahoney edző. – Folytassuk máshogy! – aztán hozzátette: – Csapatvezetők, gyűjtsétek össze a labdákat, és mindet hozzátok le!

Micsoda? Mi, kadétok csak néztünk egymásra összezavarodva, ahogy a több mint egy tucat labdát összegyűjtötték és kihordták az ajtón. Mi történik itt? Hogyan váljunk kosárlabdacsapattá labdák nélkül?

– Tudom, fiúk, hogy most ki akartok lépni ide, és megmutatni, hogyan tudtok cselezni, passzolni és pontot szerezni – mondta az edző. – Ezért jöttetek. De ami engem illet, én azt gondolom, hogy a nagyszerű szezon alapja az, hogy a legjobb fizikai formátokban legyetek. Úgyhogy ezen fogunk dolgozni…

Az aznapi edzés során nem csináltunk mást, csak olyan védekező gyakorlatokat végeztünk, amikhez nem kellett labda. Guggolásban balra csúsztunk, majd jobbra, majd balra, majd jobbra, míg a combunk égni nem kezdett. „Öngyilkos futásnak” nevezett gyakorlatot csináltunk, amikor a pálya végpontjánál kezdesz, majd elfutsz a szabaddobás vonaláig, aztán vissza, aztán a középvonalig, majd vissza, aztán a pálya másik végéig, majd vissza, és újra oda… újra és újra, és újra, amíg azt nem kezded gondolni, hogy az öngyilkosság valójában nem is olyan rossz opció. Az edző teljesen lestrapált minket. Azt gondoltuk, hogy már jó formában voltunk a gólyatábor után, de hamar rájöttünk, hogy egy teljesen más szintre akar minket eljuttatni.

Mindannyian erőtlenül jöttünk le aznap a pályáról. Ahogy visszaértünk az öltözőbe, láttam egy hatalmas feliratot a ma már híres Vince Lombardi szavaival: „A fáradtság mindannyiunkból gyávákat farag.” Nem ismertem volna be, hogy gyáva vagyok, de aznap kifejezetten elgyötört voltam. A következő reggelen annyira fájt minden izmom, ahogy azt elképzelni sem tudtam korábban. Lehet, hogy Mahoney edző tudta mit csinál, de számomra még mindig egy nyitott kérdés maradt.

Amikor negatív dolgok történnek velünk, amikor a várakozásainkat elsöpri a szél, amikor lenyomnak a nehézségek, amiket nem értünk, akkor természetszerűleg azt akarjuk mondani Istennek:

– Ennek semmi értelme. Hiszek Jézus Krisztusban, a Király gyermeke vagyok. Szóval miért történik mindez? Istenem, mit csinálsz?

Istenem, mi ez az egész? A Biblia elmondja, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, és az Ő gondolatai nem a mi gondolataink (lásd Ézs 55,8–9). Amilyen magasan van a földtől a menny, olyan messze vannak Isten gondolatai és céljai a mi felfogásunktól. Mindig emlékeztetnünk kell magunkat erre, amikor a felszínen látható dolgok nem érthetőek.

És néha nem érthetőek.

Legyél bátor! Az életünkben lévő zavarba ejtő dolgoknak sokféle haszna van, amit elsőre sokszor nem látunk.

 

Ezt a tartalmat Jim Cymbala, a Szegletkő Kiadói Alapítványnál megjelent „Többre lettél teremtve” c. könyvének felhasználásával készítettük.