A dicsőítés fontossága
Imádkozz és fedezd fel a változást! - 16. nap
Túl sokan vagyunk olyanok, mint az a kisfiú, akit amikor megkérdeztek, hogy szokott-e minden este imádkozni, így válaszolt: „Nem, mert vannak esték, amikor semmire sincs szükségem.”
Az imádság nem csak kérés, az imádság hódolatunk kifejezése. Nem csupán kéréseink előterjesztése, hanem dicsőítés. Dávid azt mondta: „Áldom az Urat mindenkor, állandóan őt dicséri szám. Az Úrral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek. Hirdessétek velem az Úr nagyságát, magasztaljuk együtt az ő nevét!” (Zsoltárok 34:2–4).
Figyelj meg ebben három dolgot:
Először is, az igazi dicsőítés egy tudatos döntéssel kezdődik. Dávid szavait úgy is fordíthatnánk: „áldani fogom az Urat mindenkor”; vagy: „hadd áldjam az Urat mindenkor”.1 Ez nem egyszerű kijelentés, tényközlés, hanem elhatározás, ígéret. Nem pillanatnyi nekilendülés, hanem döntés, amit nem befolyásolnak sem az érzéseink, sem a körülmények, melyekkel épp szembe kell néznünk. „Hadd áldjam az Urat!” – hasonlít ez a dicsőítéseinkben sokszor előforduló „halleluja” szóra, ami egy parancs, felszólítás: „Dicsérjétek Jahvét!” Ne felejtsd el ezt, amikor legközelebb hallod vagy énekled!
Következő: az igazi dicsőítés megmozdítja, felpezsdíti, felélénkíti érzelmeinket. Hallgasd csak: „Az Úrral dicsekszik lelkem [érzelmeim]” (Zsoltárok 34:3). Dávid először azért dicsőíti az Urat, mert parancsot kapott rá, később azonban már azért teszi, mert ő maga is így akarja.
Végül, az igazi dicsőítés átterjed másokra is. Figyeld: „Hirdessétek velem az Úr nagyságát, magasztaljuk együtt az ő nevét!” (Zsoltárok 34:4). A dicsőítés ragályos! Meg fogja változtatni a légkört körülötted, és átragad másokra is. Amikor emberek összejönnek Istent dicsérni, az illem utat enged az ujjongásnak, hirtelen az öröm egy új dimenziójába emelkedünk.
A Bibliában Isten dicsőítésének kilenc módjáról olvasunk. Lehet beszéddel, kiáltva vagy énekelve. Lehet tapsolva, magasba emelt kezekkel vagy valamilyen hangszeren játszva. Lehet állva, térdelve, sőt akár táncolva is (ld. Zsoltárok 150). Ha ennyiféle lehetőség nyílik a dicsőítésre, akkor te se keress kifogást!
Amikor az unokáim járni tanultak, megfigyeltem, hogy közben felemelték a karjukat. Rájöttem, hogy ez adja meg nekik az egyensúlyérzetet.
Micsoda lecke! Az életed sosem lesz egyensúlyban, amíg csupán kérsz Istentől, de sosem szánsz időt arra, hogy dicsőítsd őt. Dávid azt mondja, hogy ha el akarunk jutni Istenhez, akkor hálaadással kell belépnünk kapuin, dicséretekkel kell áthaladnunk udvarán, akkor fogjuk őt megtalálni, ahogy ott vár ránk (ld. Zsoltárok 100:4).
Amikor a kicsik felém totyogtak kitárt karral, nem tudtam nekik ellenállni! Még ha néha furcsán „illatoztak” is, ha csak rápillantottam a kis arcocskákra és kinyújtott kezekre, kénytelen voltam felvenni, szorosan magamhoz ölelni, szeretni őket!
Ugyanígy van ez mennyei Atyánkkal is. Ha kinyújtod a kezedet, és ezt mondod: „Szeretlek, imádlak, szükségem van rád”, ő felemel és karjaiban visz át a nehéz időkön. Magához ölel, és ezt suttogja: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézsaiás 43:1).
1 A héber eredetiben: אֲבָרֲכָ֣ה (abárakáh); ez az úgynevezett cohortativus (buzdító mód), amikor a beszélő önmagát szólítja fel egy bizonyos cselekvésre – a fordító megjegyzése.
