Valami nyalánkságra vágysz, kinyitod a nagyi hűtőjét, és tá-dám: ott virít a polcon egy nagy fagylaltos vödör. Keresel egy hatalmas kanalat, leveszed a vödör tetejét… aztán te fagysz le, mert jégkrém helyett a spenótfőzelék maradéka kacsint rád a vödörből.
Ugye, mennyire rosszul tud esni, amikor nem azt kapod, amit a címke mutat?
Önazonosnak lenni néha nagyon nehéz. Egyik társaságban azt érzed, állandóan figyelned kell, nehogy „sok” legyél, rosszat szólj vagy kínossá válj. Máshol meg az a nyomás nehezedik rád, hogy légy lazább, bátrabb, hangosabb, nehogy jelentéktelennek tűnj. Így aztán sokszor találgatni kezded, melyik arcodat mutasd, csak hogy megfelelj – miközben egyre jobban eltávolodsz attól, aki valójában vagy.
De tudod, mit: a látszatot megőrizni mindig nagyon sokba kerül. És a felszínesség, a szenteskedés, a képmutatás csak rövid ideig jelent biztonságot. Ráadásul nincs is rá szükséged, hogy okosabbnak, ügyesebbnek vagy akár „szentebbnek” mutasd magadat, mint amilyen valójában vagy! Isten tudja, ki vagy, és elfogad úgy, ahogy vagy. Az emberek meg ahányan vannak, annyiféle elvárást dédelgetnek. Egy dolog biztos: szívesebben veszik azt, ha valaki egyéni módon látja a világot vagy még fejlődésben van, mint ha csak megjátssza magát.
Ha tudod, hogy értékes vagy, mert egyéni adottságaid, képességeid, gondolataid vannak, akkor nem kell időt, energiát pazarolnod arra, hogy „eladd magadat”. A valódi hitből belső erő és megváltozott élet fakad. Inkább ezt keresd, ne pedig emberek tetszését, akik ma ezért lelkesednek, holnap pedig már teljesen másért fognak.
És most?
A képmutatás eredménye a megfosztottság. Csak elszakít attól, amire valójában szükséged van. Hogy is van ez? Hallgasd meg Fóris Tamás magyarázatát, és megérted.
