Egy átlagos tanítási nap volt, egy nem átlagos osztályban. Az egyik diákot szörnyű fejfájás kínozta, de nem jajgatott, csak csendben szenvedett. Amikor a tanár elfordult a táblától és az osztály felé nézett, azt látta, hogy két osztálytárs ráteszi a kezét a fiú fejére. Először meg akarta őket szidni, aztán rájött, mit csinálnak: imádkoznak érte. Egyszerű, de megható pillanat volt, mert tele volt együttérzéssel, hittel és szeretettel.
A Szentírás arra emlékeztet minket, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Úr nevében, ő ott van közöttük. És ehhez nem kell templom, se papi tisztség, de még csak a kor sem számít. Isten neve bárhol, bármikor segítségül hívható, akár egy kávézóban, a buszon vagy egy tanítási órán az iskolában.
Amikor látsz valakit, aki szükséghelyzetben van, ne menj el mellette érzéketlenül! Néha a legtöbb, amit tehetsz érte, az, hogy odalépsz hozzá, és megkérdezed, imádkozhatsz-e érte. A bajban mindig az a legrosszabb, ha egyedül kell végigcsinálni, és senki nem veszi észre, hogy segítségre volna szükség.
Mi van, ha imádkozol valakivel, és utána nem történik semmi? Akkor sincs baj. A csodát nem neked kell produkálnod. A te részed csak annyi, hogy a magad módján kifejezd a törődésedet, hogy behívd Istent ebbe a helyzetbe – a többi legyen az ő felelőssége.
Isten szereti, amikor az övéi a csend helyett az imát, a félelem helyett a hitet, a közöny helyett a kedvességet választják. Ő bárkin keresztül képes változtatni a világ menetén. Emeld fel a másikat imádságban, merj hitben és szeretetben járni!
És most?
Legyél te is nyitott szívű imaharcos és figyeld, kinek van ma szüksége a bátorításodra vagy imádságodra.
Van valami csodálatos abban, amikor csatornaszerepet vállalsz Isten szíve és a bajban lévő ember között. A szeretetfolyam téged is át fog mosni, nemcsak azt, aki számára lehívtad a mennyből.
