Egy keresztyén vezető ezt írja: „Oliver Goldsmith egy szegény prédikátor fiaként született az 1700-as évek Írországában. Az iskolában nem volt fényes tanuló, sőt, egyenesen ostoba tökfejnek titulálta a tanítója. Lediplomázott ugyan, de az osztálya leggyengébbjeként végzett. Nem tudta biztosan, hogy mivel is akar foglalkozni. Először a prédikátori hivatással próbálkozott, de nem volt neki való. [...] Azután megpróbálta a jogot, de nem ment neki. Végül az orvostudománynál kötött ki, de közönyös orvos volt [...], nem rajongott a hivatásáért.
Több állása is volt, de csak rövid időre tudott megmaradni bennük. Szegénységben élt, gyakran volt beteg, és egyszer még a ruháit is zálogházba kellett adnia, hogy élelmet vehessen. Úgy tűnt, hogy sosem fogja megtalálni az útját. Ám egyszer csak felfedezte az írás és a fordítás iránti érdeklődését és tehetségét. Először londoni újságoknál dolgozott lektorként és újságíróként, majd később az őt igazán foglalkoztató dolgokról kezdett írni.
A wakefieldi lelkész című művével regényíróként, Az elhagyott falu című versével költőként, a Bátraké a szerelem című vígjátékával pedig drámaíróként is nevet szerzett magának.
Goldsmith története nagyon hasonlónak tűnik a zsoltáros Dávidéhoz – és talán a tiedhez is. „Sokan mondják rám: »Nincsen segítsége Istenében!« Ám te, Uram, oltalmam vagy nekem, dicsőségem vagy, és fölemeled fejem” (2–3. v. KNB). Lehet, hogy ma a földön vagy, de Isten felemel, ha hozzá fordulsz útmutatásért, és belesimulsz az életedre vonatkozó tervébe.
