Megbirkózni a veszteséggel

2003. február 1-jén Evelyn Husband elvesztette élete párját, Rick Husband parancsnokot, amikor a Columbia űrsikló Texas fölött darabokra szakadt, és a fedélzetén mindenki meghalt. Hitetlenkedő döbbenettel álltak a leszállópályánál, és Evelyn emlékszik, hogy hétéves fia, Matthew ezt kérdezte: „Akkor többet már nem megyek apával Indian Guides-ba?” A tizenkét éves Laura pedig azt akarta tudni: „Anya, akkor ki fog majd az esküvőmön az oltárhoz kísérni? És ki segít a matekházinál?”

A katasztrófát követően Evelyn nyíltan beszélt arról, hogyan tartotta meg őt az a hit, melyre még tizenéves korában jutott. Interjúkban az egész világnak elmondta, hogy Istenben bízott, tőle kért erőt, és a Példabeszédek 3:5–6 verseit idézte:

„Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.”

Egy női konferencián hallgatóinak ezt mondta: „Legtöbbetek nem fogja élő egyenes adásban látni, hogy elveszíti azt az embert, akit a legjobban szeret. De minden jelenlévő szembe fog találkozni nagy tragédiákkal és mindennapos kis krízisekkel. Az egyetlen állandó Jézus Krisztus.” Előadásának üzenete ez volt: még a legszörnyűbb szenvedések idején is, Isten hűséges.

Evelyn számára a gyász váratlanul rátörő pillanatai voltak a legnehezebbek. Így emlékszik vissza: „Egyik nap bementem egy boltba, és megláttam egy folyóiratot, a címlapján Rickkel. A főcím ez volt: »Az űrsikló legénységének utolsó hét rettenetes perce.« Mire a pénztárhoz értem, már egy hisztérikusan zokogó idegroncs voltam. A bevásárlás ma is az egyik legnehezebb dolog számomra.”

De ugyanaz a fájdalom, ami miatt a mindennapos feladatok érzelmileg olyan kimerítőek, híddá vált, melyen át el tud jutni olyanokhoz, akik szintén gyásszal küzdenek. Evelyn nem úgy jutott el idáig, hogy eloltotta a lámpákat és bemászott a takarója alá. Ellenkezőleg, összeszedte minden bátorságát, hogy megtegyen egy aprócska hitlépést, egyszerre mindig csak egyet, és így felfedezte, hogy amit mindig is tudott Istenről a fejében, az igaz a valóságban. Azt mondja: „A történtek fényében azt gondolhatnád, hogy kiábrándultam Istenből, de furcsa módon egyáltalán nem ez történt. Rájöttem, hogy Jézus a fájdalmak férfija volt, és nagyon is átérzi gyászomat. Tudja, milyen mély a fájdalom, és velem volt és van minden pillanatban. Ez a helyzet lehetőséget adott arra, hogy mindenki másnál jobban tiszteljem őt, és én ezt igyekszem tenni.”

Egy lelkipásztor, aki fia öngyilkossága után tíz nappal ismét szószéken állt, a Róma 8:28-ról beszélt: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” Láthatóan küszködött, miközben ezt mondta: „Megpróbáltam fiam öngyilkosságát valahogy beleerőltetni ebbe az igébe, de nem sikerült. Egyszerűen nem látom, mi jó jöhetne ki ebből. De arra is rájöttem, hogy Isten Igéje szerint mostani tudásom csupán töredékes (ld. 1Korinthus 13:12).”

„Olyan ez, mint a hajógyár csodája – folytatta. – A nagy óceánjáróknak szinte minden alkatrésze acélból készül. Ha közülük bármelyik darabot, akár egy acéllemezt a hajótörzsről vagy egy alkatrészt a kormányból a tengerbe dobunk, az elsüllyed. Az acél nem úszik a vízen. De ha a hajógyári munkások elkészülnek a munkával, és az utolsó acéllemezt is a helyére szegecselik, a hatalmas hajó úgyszólván elsüllyeszthetetlen.

Ha önmagában nézzük a fiam öngyilkosságát, akkor nincs rá magyarázat. Mégis tudom, hogy amikor összeáll Isten tökéletes terve, akkor még ez a látszólag értelmetlen tragédia is valamiképpen javunkra fog szolgálni.”