Istenem, hova tűntél?

Átéreztem kislányom fájdalmát, mintha velem történt volna. Tudom, milyen érzés, mikor nagyon készülsz, vágysz valamire, aztán szertefoszlik az álom. Becsukódik előtted az ajtó. Az alkalom elszáll.

Ekkor épp arról volt szó, hogy már három éve készült egy különleges próbára a nyári táborban. Eddig nem érte el a korhatárt, de idén, a negyedik táborában végre elég idős volt hozzá. Minden részpróbán sikeresen teljesített, már látta a célt maga előtt, már csak egy akadály volt hátra: meg kellett gyújtania a tábortüzet három szál gyufa, egy kis darab újságpapír és pár vékony vessző segítségével.

Meggyújtotta az első gyufaszálat, oda tartotta az újságpapírhoz, de az nem kapott lángra. Megpróbálta a második gyufaszállal, de a papír nem gyulladt meg. Ránézett a harmadik, az utolsó szál gyufára. A kislányom végig imádkozott a próbák alatt. Most is, de ez már nem is ima volt, hanem segélykiáltás.

„Istenem, segíts! Könyörgöm, segíts!” – kérte, mialatt meggyújtotta az utolsó szál gyufát.

Odatartotta a lángot a papírhoz, és nem akarta elhinni, amit látott. A gyufaszál leégett, a papír széle épp csak megpörkölődött.

Mikor kialudt a láng, csalódottan lehajtotta a fejét.

Kilenc lánynak jutott a megtiszteltetés, hogy elindulhatott ezen az utolsó próbán. Háromnak nem sikerült – más-más részpróbák miatt – köztük az én kislányomnak.

Egy hét múlva, mikor érte mentem, kérte, hogy elemezzük végig a történteket. Leginkább nem is az fájt neki, hogy nem sikerült letennie a próbát. Igazából az gyötörte, hogy nem tapasztalta meg Isten támogatását úgy, mint a többiek.

Azok, akiknek sikerült, lelkendezve mesélték tapasztalataikat Isten segítségéről a feladatok teljesítése közben.

Olyan kérdés, aminek a megválaszolása nagy felelősség, és én nem akartam elrontani.

Megkértem, vegyük végig az eseményeket, haladjunk lépésről lépésre, és keressük Isten keze nyomát. Nagyon figyeltem minden részletre, minden szokatlanra, megmagyarázhatatlanra.

Mikor elértünk a tűzgyújtáshoz, megtaláltam. Nem volt magyarázat arra, miért nem gyulladt meg a papír. Teljesen érthetetlen. Mindenki másnál működött, ugyanabból a csomagból szedték elő a négyzet alakúra vágott papírokat.

„Drágám, ennek egyetlen magyarázata van: Isten közbelépett. Ott volt. Figyelt rád. Bíznunk kell benne, hogy célja van azzal, hogy nem tudtad folytatni a próbát. Most még nem látjuk, de hinnünk kell, hogy Isten megvédelmezett valamitől. Szeret téged, megmutatta a hatalmát.” Kislányom a vállamra hajtotta a fejét. „Gondolod, anyu?” „Tudom” – suttogtam.

Tudom, mert bízom az igazságban, amit Isten kinyilatkoztatott. Igazságokban, melyek horgonyként szolgálnak, hogy megtartsanak Isten kilétének valóságában.

Ő az, Akiben megnyugvást, biztonságot lelek. "Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot." (Jn 16:33)

Itt van velem a bajban, nem vagyok egyedül: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.” (Zsolt 46:1)

Ő az, Aki a könnyeimmel megöntözi szívem talaját, hogy egy napon az öröm termését hozza. „Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak!” (Zsolt 126:5)

Ismerem a mély fájdalmat. De a mély reményt is ismerem. Megismételtem: „Igen, drágám, tudom.”

Olykor Isten hatalma épp abban nyilvánul meg, hogy megakadályoz dolgokat, nem abban, hogy segít, hogy megtörténjenek. Talán sosem tudjuk meg az okát. De bízhatunk Benne, aki így döntött.

Uram, köszönöm, hogy Te mindig figyelsz arra, mire van szükségem és mire nincs – akkor is, ha én másként látom. Segíts bíznom Benned, a Te kezed nyomát keresnem minden történésben! Segíts, hogy a Te „Igen”-jeidet és „Nem”-jeidet védelemként és iránymutatásként értelmezzem. Bízni akarok Benned. Jézus nevében, Ámen.

Forrás: virtualiskavezonoknek.blogspot.com