„Noé kegyelmet talált” – újra!

Pásztorné dr. Batta Klára, a Nyíregyházi Egyetem Sporttudományi Karának egykori intézményvezetője, a Nyíregyházi Metodista Gyülekezet tagja, börtönmissziós szolgálattevő története következik, aki nem egy alkalommal tapasztalta már meg Isten gondviselését. Ám különösen jelentőségteljes volt az életében, amikor Isten kezébe kellett helyeznie unokája életét.

Szűnni nem akaró láz

Két évvel ezelőtt a kisunokánk, a másfél éves Noé kórházba került, ugyanis nem ment le a 39 fokos láza annak ellenére sem, hogy napokig kapott antibiotikumot. A menyem megkért, hogy maradjak még pár napot náluk, Szentendrén, hogy vigyázzak a két nagyobb gyermekre, mert neki ott kell maradnia Noéval a kórházban. Ott megállapították, hogy kétoldali tüdőgyulladása van, illetve a vérvizsgálat során kiderült, hogy az egyik értéke (CRP) kiugróan magas, szepszis lépett fel. Hiába kapott kezelést, a láza továbbra sem ment le. A kórházban dolgozó egyik doktornő javaslatára további vérvizsgálatok következtek, és ezek során kiderült, hogy a neutrofilek (azon sejtekről van szó, amelyek a fertőzések elleni védekezésben vesznek részt) száma nála gyakorlatilag 0, szinte nincs. Ez a doktornő felhívta a Semmelweis Egyetem kórházának főorvosát, aki ezen a szakterületen dolgozik, majd személyesen ment el Budapestre is a leletekkel, ahonnan elhozta a kezeléshez szükséges injekciókat. Az egész család bízott abban, hogy most már elindul a gyógyulás, és újra jól lesz a kisfiú. A várt gyógyulás azonban nem következett be…

A vizsgálatok sorozata, az infúziós kezelések és a vérvételek mindennapossá váltak, ami egy másfél éves gyereknek nagyon megterhelő. A menyem egyfolytában vele volt a kórházban. A másik két kisgyerek pedig hiányolta őt, hiszen még sosem voltak távol az édesanyjuktól.

Tanácstalanul

Egy hét után átszállították a Semmelweis Egyetem Kórházába, mivel nem javultak az értékek, és az addigi kezelőorovosok nem tudták megállapítani, mi okozza a problémát. A budapesti kórházban emelték a dózist, az állapota azonban változatlan maradt. Közben még vért is kapott, mert a vörösvérsejtek száma folyamatosan csökkent. Szóba került a leukémia lehetősége is, ami még nagyobb rémülettel töltötte el a családunkat. A csontvelő-biopszia azonban – hála az Úrnak – negatív lett. Tehát nem leukémia. De akkor mi? – tették fel a kérdést az orvosok.

Konzíliumot hívtak össze, melyen az orvosok a kórház igazgatójával együtt próbáltak rájönni a betegség okára, de a végén tanácstalanságukban csak széttárták karjaikat.

Életem legnehezebb időszaka volt ez, a halál árnyékának völgyében érezte magát a családunk.

„Uram, inkább engem…”

Mivel számos más közösségben is megfordulunk, szolgálunk, ezért tudtuk azt, hogy az ország keleti csücskétől a nyugati végéig, Kárpátaljától Felvidékig rengeteg testvérünk imádkozik értünk. Még a tiszalöki börtön bibliakörösei is. A férjem működtet egy igecsoportot – ők is nap mint nap imában hordozták a kis Noé életét. Én egy női bibliakört vezetek – naponta adtam hírt az aktuális helyzetről a közös chatcsoportban, és őket is kértem, hogy imádkozzanak a kisunokámért. Egy Komárnóban élő testvérünk, aki a gyógyítás ajándékát kapta, ő telefonon keresztül többször imádkozott velem és a menyemmel. Esténként néha felhívtam őt, mert úgy éreztem, hogy szükségem van egy testvér támogatására, aki bennem is tartja a lelket. Hiszen néha már csak zokogni tudtam, és arra kértem Istent:

„Uram, inkább engem… Inkább engem vigyél el, ne ezt a kisfiút!”

Tudom, ez nagyon drasztikusan hangzik, de akinek van gyermeke, unokája, az tudja, átérzi, mit jelent az, amikor értük még az életünket is odaadnánk. A tehetetlenség szavai ezek…

A fiamnak sem volt könnyű a helyzete. Nappal dolgozott, közben pedig folyton ingázott a kórházba. Esténként pedig csak ült otthon, aggódva. Egyik este azt mondta, miközben arcára kiült a kétségbeesés: „Anya, úgy érzem, hogy csak küzdünk. Nincs megoldás, nincs remény.” Én azt válaszoltam neki:

„Tomikám, megértem. De hidd el, hogy Noé meg fog gyógyulni. Nem tudom, hogy hogyan, de az Úr Jézus meg tudja és meg fogja gyógyítani. Ő most elvisz minket a falig, de Ő átment a falon is, és azt mondta: Békesség néktek!”

Közben újabb csontvelő- és csontbiopsziát végeztek, és az őssejtekben sem találtak neutrofilt. Újból kapott vért, majd műtéti úton kellett beültetni a branült a nyaki területbe. Genetikai vizsgálatot is kezdeményeztek. Az orvosok mindent megtettek érte a legjobb tudásuk szerint, és nagy szeretettel bántak Nóéval. Az ápolónők is nagyon odaadóan törődtek vele. (Isten gazdagon áldja meg őket!)

Életre hívni a még nem láthatót

Egy idő után haza kellett jönnöm Nyíregyházára néhány napra a saját dolgaimat is intézni. Az adventi filmklubot vezettem, és azt kértem a testvérektől: „Most már ne azért imádkozzunk, hogy gyógyuljon meg, hanem azért adjunk hálát, hogy Isten meggyógyítja!” Ekkor erre remény sem volt, hiszen ugyanott tartottunk, ahol eddig. Ám én úgy éreztem, hogy a könyörgés helyett eljött a hálaadás ideje, a kétségeskedés helyett a hitbéli meggyőződésé.

Hétfőn reggel letérdeltem, és kértem Istent: „Uram, adj valamit! Valami jelet, valami igét, bármit, mert én ezt nem bírom tovább hordozni!” Majd elkezdtem olvasni a Bibliában Noé történetét, és megakadt a szemem az egyik igeversen:

S bár reménykedni kezdtem, mégis ott volt a kétely a szívemben: vajon nem én akarom-e belemagyarázni az igébe, amit látni akarok? Vajon tényleg meggyógyul Noé, tényleg kegyelmet talált? Ezért hát kértem továbbra is az Urat, hogy pecsételje el, amit mondott, és amiben hinni kezdtem. S ezt Isten meg is tette…

Kegyelmet talált

Másnap, ahogyan a reggeli csendességem idején máskor is szoktam, elővettem az Evangéliumi Útmutatót. Az aznapra rendelt első ige ez volt: „Noé kegyelmet talált az Úr előtt!” – vagyis Isten megismételte az előző nap adott igét! Hallelujah, Noé meggyógyul! – akkor már teljesen bizonyos voltam Isten kijelentése felől. Több példányban is kinyomtattam ezt az igeverset, és mindenhová kiragasztottam a lakásban. Visszamentem Szentendrére a fiamékhoz, s oda is vittem belőle magammal néhányat, hogy kiragasszam. (Ezek a mai napig is ott vannak emlékeztetőül). Bátorítottam a fiamat: „Noé meggyógyul, ez biztos.”

Az áttörés másnap be is következett. Elrendeltek az unokámnak egy CT-vizsgálatot. Az első orvos, aki megvizsgálta az eredményeket, nem talált semmit. Azonban egy másik orvos is ránézett, aki észrevett valamit: a középfülben talált egy gócot. Az orvosok megvitatták a teendőket, és azonnali műtétet rendeltek el, amelyre másnap sor került. Onnantól kezdve pedig Noé értékei javulni kezdtek – végre elindult a gyógyulás egy teljes hónap után.

Noé azóta is jól van. Egy életerős, vidám, vicces, aranyos gyermek, akiből csak úgy árad a szeretet. Igazi ajándék ő az Úrtól. Igaz, hogy már a születése is körülményes volt bizonyos értelemben, ám a betegség idején voltaképpen azt éreztük, hogy a Sátán el akarja őt tenni az útból. De Isten ezt nem engedte!

Noé valóban kegyelmet talált az Úr előtt…

Az ima ereje

A történtek hatalmas bizonyságot jelentettek nekem. Újra átélhettem, hogy Isten hatalmasan cselekszik gyermekei életében. Ő nem hallgat, nem megy el közömbösen a nehézségeink mellett, hanem kijelenti magát. Amikor Isten látja, hogy szükségünk van kapaszkodóra, akkor ad is, csak kérni kell.

Ez alatt az egy hónap alatt azt is megtapasztaltam, hogy mekkora családom van, hiszen rengeteg testvérem imádkozott naponként az unokámért, és más módon is megtapasztaltam a testvéri szeretetet részükről. Még azok a családtagjaink is, akik egyébként nincsenek szoros kapcsolatban Istennel, esténként imádkoztak Noé gyógyulásáért, és vannak, akik azóta is gyakorolják a mindennapi imádkozást a családtagokért.

Megéltem, hogy a hitből fakadó ima ereje tartotta meg ezt a kisfiút, és az ima vezette az orvosokat. Dicsőség Istennek!

Pásztorné dr. Batta Klára története, 2025.