Kitartás!

A görög filozófus, Hérakleitosz mondta: „Az életben semmi sem állandó, csak a változás.” És bár tudjuk, hogy ez igaz, mégis kapaszkodunk abba az elképzelésbe, hogy valahogy végigélhetjük életünket anélkül, hogy elveszítenénk, amit szeretünk.

Zig Ziglar író és motivációs előadó mondja: „Életem leghosszabb napja a lányom halálát követő huszonnégy óra volt. Miközben a temetést intéztem, végig kellett hallgatnom egy eladót, aki megállás nélkül beszélt, és legalább harmincszor elmondta, hogy nem eladó. Kétszer ki kellett mennem a szobából, egyszerűen nem bírtam őt elviselni.

Előtte való éjszaka félálomban egyre azon járt az eszem, hogy a lányom most arra gondol, mikor jön érte az apukája. Másnap reggel elmentem sétálni, egész úton csak imádkoztam és sírtam. Amikor hazaindultam, az Úr szólt hozzám félreérthetetlen módon: »A lányod jól van. Velem van. És te is jól leszel. Semmi másra nincs szükséged, csak rám. Csak menj tovább! Beszélgessünk tovább! Imádkozz tovább! Sírj tovább!«”

David Wolpe rabbi mondta: „A veszteséggel kapcsolatban az a rémisztő, amit azért teszünk magunkkal, hogy a veszteséget elkerüljük. Tudjuk, hogy az életben mindig érnek veszteségek, de ez a tudat nem tart vissza attól, hogy védeni próbáljuk magunkat. Így beszűkül a lelkünk. Egyre szorosabbra vonjuk a falakat. Többé nem vagyunk nyitottak a világra, ahol annyi fájdalom van, így biztonságban érezzük magunkat.”

Aztán amikor mégis bekövetkezik a gyász, világunk összeomlik. Nem tudjuk elhinni, hogy megtörtént. Úgy érezzük, kicsúszott a kezünkből az irányítás, fizikálisan és érzelmileg kimerülünk. Sokat sóhajtozunk és folyton csak aludnánk. Valami állandóan szorítja a torkunkat, és görcs van a gyomrunkban. Túl sokat vagy épp túl keveset eszünk. A szorongás hullámai újra meg újra elborítanak, fulladással fenyegetnek, szeretnénk feladni és meghalni, mert úgy érezzük, vége az életünknek, többé soha nem leszünk boldogok.

Nincs két ember, aki teljesen egyformán gyászolna!

Mint ahogy minden kapcsolat egyedi és különleges, ugyanígy az annak elvesztését követő gyász is. Therese Rando mondja: „Senki sem gyászol légüres térben. A gyászára hat, azt befolyásolja, formálja, meghatározza különféle csoportok együtthatása, és azok reakciói. Minden gyász olyan egyedi, mint egy ujjlenyomat.”

Az életben sok dolog előre látható, kiszámítható – az, hogy hogyan reagálunk a veszteségre, nem tartozik ezek közé. Egy gyászfeldolgozó csoportban egy Chris nevű hölgy mondta: „Hinnem kell, hogy Isten vette magához a férjemet. Ez az egyetlen mód, ahogy el tudom fogadni halálát. Ha azt gondolnám, hogy Istennek semmi köze az egészhez, nem tudnám elviselni.” Egy másik asszony így válaszolt: „Hát én nem! Én egy percig sem gondolom, hogy Isten jön, és elvisz embereket. Én úgy gondolom, hogy egyszerűen ez az élet rendje. Élünk és meghalunk, Isten pedig itt jár közöttünk, segít, amikor nehéz időket élünk meg, és el kell engednünk valakit.” Egy harmadik asszony, Cathy hozzátette: „Lehet, hogy mindkettőtöknek igaza van. Én csak annyit tudok, hogy Isten szeret minket, és én minden bajomban hozzá fordulok segítségért.”

Mindhárom válasz példázza azt, hogyan látjuk mi, egyes emberek Isten kezét körülményeinkben, amikor megpróbálunk magyarázatot találni a szenvedésre. Mindhárom éppoly hiteles, mint amennyire különböző.