Hajlamosak vagyunk Ábrahámra úgy gondolni, mintha glóriája lenne. Dehogyis! Nem egyszer, hanem kétszer is odavetette prédának a feleségét. Amikor átutaztak Egyiptomon, Abrám ezt mondta a feleségének, Szárajnak: „Mivel szép asszony vagy, félek, hogy az egyiptomiak meg akarnak majd ölni engem, hogy valamelyikük feleségül vehessen. Mondjuk inkább azt nekik, hogy a húgom vagy!” (ld. 1Mózes 12:11–13) A fáraó csakugyan beveszi Szárajt a háremébe – az állítólagos „bátyjának”, Abrámnak pedig egy csomó juhot, marhát, szamarat, szolgát és tevét ad cserébe. Ahelyett, hogy bűntudatra jutna és tisztázná a helyzetet, Abrám csak megköszöni az adományt. De ez még nem elég: később a Negev-sivatagban másodszor is eljátssza ezt a testvéresdit (ld. 1Mózes 20).
Miért nem mondott le róla Isten? Azért, mert Ábrahám sem mondott le Istenről! Ábrahám Istennel járva végül csak eljutott odáig, hogy ez kerülhetett be az önéletrajzába: „Reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: »Ilyen sok lesz a te utódod!« Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt. Isten ígéretében nem kételkedett hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni” (Róma 4:18–21). Figyeld meg ezt a kifejezést: „megerősödött a hitben”. Isten szándéka nem az, hogy elvessen, hanem hogy megerősítsen és az ő dicsőségére használjon.
