Pál ezt írja: „Tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem… mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (7–10. v.).
Pálnak olyan nagy hite volt, hogy meggyógyultak a betegek és feltámadtak a halottak az imájára. Mégis újra meg újra azért imádkozott, hogy Isten vegye el tőle ezt a tövist, Isten viszont nemet mondott rá. Vajon miért? Azért, hogy Pál alázatos maradjon és teljes mértékben Istenre hagyatkozzon. Nem tudjuk, mi lehetett Pál testében ez a tövis, de azt tudjuk, hogy miért volt ott: azért, hogy ne bizakodjon el „még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem” (7. v.).
Amikor Isten hatalmasan megáld, azzal együtt jár a büszkeség veszélye – ez pedig Istennél kizáró ok. Ha ment valaha is szálka az ujjadba, tudod, hogy fájdalmasan lüktet és folyamatosan irritál. Együtt tudsz élni vele? Igen. Jobb lenne, ha nem kellene? Igen. Figyeld meg, hogyan fogalmaz Pál: „Tövis adatott a testembe.” Nemcsak úgy tekint a tövisére, mint ami segít növekedni a kegyelemben, hanem mint ajándékra is, amely két dolgot munkál:
1) Alázatra int és segít jobban Istenre hagyatkoznunk.
2) Türelmesebbé és elnézőbbé tesz bennünket másokkal szemben, mivel mindenkinek van tövise.
