„[A szeretet] mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Korinthus 13:7)
Egy ismeretlen szerző jegyezte le ezeket a szívbe markoló sorokat: „Az esküvői képük az asztalról gúnyolta őket – ezt a két embert, akik immár két külön világban jártak gondolatban. Olyan erős barikád emelkedett közéjük, hogy sem a szavak faltörő kosa, sem az érintés nehéztüzérsége nem tudta lerombolni. Valahol a legidősebb gyerek első foga és legfiatalabb lányuk diplomaosztója között elveszítették egymást.
Az évek során lassan mindketten bontogatni kezdték az »én« feliratú gubancos fonalgombolyagot, de úgy rángatták a makacs csomókat, hogy a másik ne tudjon róla. A feleség néha sírt éjszakénként, és a sötétségben rimánkodva kereste a választ arra, hogy ki is ő valójában. A férje közben horkolva feküdt mellette, akár egy téli álmát alvó medve, aki tudomást sem vesz didergő hitveséről… Az asszony elvégzett egy modern művészeti kurzust, hátha magára talál a vászonra fröccsenő színekben, miközben a férfiak érzéketlenségéről panaszkodik nőtársainak. A férfi bemászott egy »irodának« nevezett sírboltba, aktákba burkolózott, és beletemetkezett az ügyfeleibe. A közöttük lévő fal egyre emelkedett, amit megkötött a közömbösség habarcsa.
Aztán egy napon, amikor megpróbáltak kinyúlni és megérinteni egymást, áthatolhatatlan akadályba ütköztek. A kő hidegségétől visszahőkölve mindketten elhúzódtak a másik oldalon lévő idegentől. A szeretet ugyanis nem egyetlen pillanat alatt hal meg egy dühös csatározás közepette, és nem is akkor, amikor az egykor tüzes testek veszítenek forróságukból, hanem kimerülten, lihegve múlik ki egy fal tövében, amelyen nem sikerült átmásznia.” Ez tehát a mai ige üzenete: ne hagyd, hogy fal emelkedjen közétek!
