Jézus ezt mondta: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz.” (10–14. v.).
A két ember abban különbözött egymástól, hogy a farizeus a lélek bűneiben volt vétkes, a vámszedő pedig a test bűneiben. A farizeus előtt bezárta a mennybe vezető ajtót a büszkeség, a vámszedő előtt viszont megnyitotta az alázat. A farizeus ártatlannak állította magát, mégis bűnösen tért haza. A vámszedő elismerte, hogy bűnös, és ártatlanul ment haza.
Figyeld meg, hogy a vámszedő itt nem a szokványos szóval fejezi ki az irgalmat. Az általa használt kifejezés a héber kippur szóból ered, ami „engesztelést” jelent; a jom kipur ekként az „engesztelés napja”. Engesztelni másképpen annyit tesz, hogy „befedezni”. A vámszedő tulajdonképpen ezt mondta: „Istenem, elismerem, amit már egyébként is tudsz rólam. Bűnös ember vagyok, bűnös szívvel. Istenem, befedeznél engem?” Istennek ennyi kellett csupán ahhoz, hogy megváltsa a vámszedőt – és tőled is csupán ennyit akar hallani.
